A világ nagy része úgy tesz, mintha meglepődne azon, hogy Szerbia nem bírja feldolgozni az ország megcsonkítását. Pedig a düh eme kiáradása nagyon is logikus, nem szép, ám emberi reakció Koszovó elszakadására. Ez így van akkor is, ha jelentős részben egykori vezetőinek politikája vezetett e Belgrádból nézve egyértelmű nemzeti tragédiához. Szerbia a maga Trianonját éli, amelynek - ne felejtsük el - a rombolás mellett ugyanúgy része az önbecsülést erősítő nemzetközi sportsikerek felértékelődése.

A nagyhatalmak, élükön a "világcsendőr" szerepébe beleszeretett Egyesült Államokkal, most is felelőtlenül szabdalják át a határokat, büntetnek és jutalmaznak, közben pedig gyorsan felejtve álszent módon egyedi esetről beszélnek. Koszovó elszakadásával kinyílt Pandora szelencéje, s a lassan két évtizede tartó balkáni válság újabb szakaszába lép. Csak fokozza és bizonyos mértékben egész Európára kiterjeszti a bizonytalanságot, hogy e Washingtonban kiötlött, az öreg kontinens szempontjait meglehetősen nagyvonalúan kezelő forgatókönyvvel Brüsszel nem igazán tud mit kezdeni. Az Európai Unió tagállamai jellemző módon csak abban értenek egyet, hogy mindenki azt kezd Koszovó elismerésével, amit akar. Így aztán a helyzethez érthetően az összes ország saját nemzeti érdekéből kiindulva áll hozzá.

Közös európai álláspont nélkül nem tehet mást a körülbelül 300 ezres Vajdaságban élő kisebbség révén a válságban nagyon is közelről érintett Magyarország sem. Az elmúlt két évtized tapasztalatai nyugtalanítóak. A Balkán nagy kataklizmái közvetlenül csapódtak le a délvidéki magyarságon. A boszniai háborút követő menekülthullám alapvetően megváltoztatta a tartomány etnikai és, ami legalább ilyen fontos, szociális összetételét. Az otthonát elvesztő, frusztrált, tehetetlen dühét sokszor az itteni kisebbségeken kitöltő tömeg betelepülése azóta is időzített bombaként ketyeg. Koszovó függetlenedése, az ott élő szerbek sorsának bizonytalansága, az esetleges elvándorlás csak tovább ronthat ezen a helyzeten. A magyar kormánynak mindenekelőtt ezt, az itteni magyarság sorsát kell szem előtt tartania, amikor az elismerésről dönt.

Vannak, akik esetleg úgy gondolják, hogy Koszovó függetlenedése példa lehet más magyar többségű határon kívüli régiók számára is. Tévednek, mert ez esetben hiányzik az elszakadáshoz elengedhetetlen erő, egyre romlanak a demográfiai viszonyok, nem is beszélve bármilyen hasonló törekvés nemzetközi támogatottságáról. Nemcsak a Vajdaság, de az összmagyarság szempontjából sem szerencsés Koszovó elszakadása. Az unió kínjában automatikusan kompenzálni fog, s alighanem hallani sem akar semmiféle kisebbségi kérdésről. Arról nem is beszélve, hogy az érintett környező országokban Koszovó ellenhatásaként egy időre biztosan lekerül a napirendről a kisebbségi jogok bővítése, legyen szó a kétnyelvű táblákról vagy az autonómiáról.

Mindezt egybevetve, a magyar diplomáciának a legvégsőkig ki kell várnia, amennyiben pedig mégis gyors döntésre kényszerülne, a jelenlegi helyzetben - a koszovói albánokkal való természetes együttérzést, az érzelmi szempontokat félretéve, hideg fejjel elsősorban a kisebbségi magyarok érdekeire gondolva - nemet kell mondania Koszovó elismerésére. E gesztus hatékony külügyi munkával garanciát jelenthetne a délvidéki magyarság biztonságára, arról nem is beszélve, hogy felértékelhetné hazánk szerepét a Balkán egyik kulcsországában.