A külső szakmai elemzők számára a paksi krízis első napjainak kommunikációs paradoxonai alapján azonnal világosság vált, hogy az ország egyetlen atomerőműve nem rendelkezik egy váratlanul kialakult válsághelyzet esetén használható kommunikációs cselekvési tervvel, ahogyan a PR szakma nevezi: kríziskommunikációs kézikönyvvel.
Ilyen utasítás hiányában a legfelkészültebb PR szakértők is csődöt mondanak, a tájékoztatásnak nem lesz egységes vonalvezetése, minden kiadott információ véletlenszerűvé, improvizatívvá válik.
Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy az Európai Unió tagországainak minden atomerőműve, egy megbízott ügynökséggel elkészíttette a saját kríziskommunikációs kézikönyvét. Magyarázhatatlan, hogy - noha az atomerőmű két PR ügynökséggel is szerződést kötött kommunikációs feladatok ellátására -, Paks mégsem rendelkezik válsághelyzetre alkalmas információs metodikával. Paks válságkommunikációja esetében nagyfokú emberi mulasztásról, szakmai felelőtlenségről és hozzánemértésről beszélhetünk.

PROPAGANDISTA SEGÉDLETEK ALKALMAZÁSA

Az eddig hivatalosan kiadott sajtóközlemények tartalmi elemeinek vizsgálata szerint minden ami Pakson történt, merő vak véletlen. A részvénytársaság Látogató Központjának április 11-én kiadott sajtóközleménye szerint "az éjszakai órákban radioaktív gáz megjelenését észlelték, amelynek aktivitása reggelre jelentősen csökkent."
Vagyis az erőmű nem azt közölte, hogy milyen erősségű volt a radioaktív gáz mértéke, hanem, hogy "aktivitása jelentősen csökkent", amiből logikai úton lehet arra következtetni, hogy korábban "jelentős" értéket ért el, hiszen más módon nem tudott volna jelentősen csökkenni.
Ez a kommunikációs fogás a propagandaelméletből jól ismert torzítás esete, amikor nem a tényből, hanem annak megszűnéséből lehet következtetni a baj nagyságára.

Az 1. diagram szerint az igaz-, reális és pontos közlés ötszöröse a megtévesztő és propagandisztikus elem az eseményt követő első héten. Az első közleményben két bekezdéssel lejjebb a következő áll: "Az erőmű szellőzőrendszerén keresztül ellenőrzött módon a környezetbe is kikerültek gázok, de ezek mennyisége és aktivitása olyan mértékű, hogy sem az erőmű területén, sem annak körzetében a környezetellenőrző mérések változást nem mutatnak. Semmilyen veszélyhelyzeti intézkedésre nincs szükség sem az erőműben, sem annak környékén." Az utolsó két mondat szóismétlései a rendszerváltás előtti sajtó redundanciájára emlékeztetnek, amikor az ilyen módon kiemelt részek adtak nyomatékot a leplezni kívánt ténynek. Egy másik párhuzammal segítségül hívhatjuk a lélektant is, ahol a nyomatékos ismétlések hívják fel a terapeuta figyelmét a páciens valótlan állításaira.
Az a megállapítás, hogy semmilyen veszélyhelyzeti intézkedésre nincs szükség az erőműben, meglehetősen vaskos valótlanság, hiszen ekkor már javában tartott az ellenőrizetlen folyamat, amelyet első lépcsőben a leghatározottabb veszélyhelyzeti intézkedéssel lehetett csak úgy-ahogy ellenőrzés alá vonni.

Az ennél is nagyobb baj esetére előírt veszélyhelyzeti intézkedések - valamennyi blokk leállításának megkezdése, a környező települések civil lakosságának kiürítése, a védőfelszerelések kiosztása, stb. - ugyan nem váltak szükségessé, de ez nem jelenti azt, hogy a közlemény megfelelt volna a valóságnak. Egyébként maga a szöveg is tartalmazza ezt az ellentmondást, amikor a 30 km-es körzeten belüli régió polgármestereinek értesítéséről szól, hiszen ez egy tipikus vészhelyzeti intézkedés.
Az egyszerűsítés és a torzítás a legalapvetőbb propagandafogás, mely elsősorban a XX. század állampárti történelméből ismert, így megjelenése - nem utolsó sorban a csernobili katasztrófa magyarországi kommunikációjával kimutatott kínos hasonlósága miatt - igen rossz emlékeket idéz.

Az április 12-i közlemény szerint a reaktorcsarnokban "javultak a munkakörülmények", ami azt jelenti, hogy korábban igen rosszak voltak, de ezt a propaganda szabályok szerint csak inverz formában lehet kimondani. "A fűtőanyag visszatöltése a reaktorba megkezdődik" egy olyan hamis állítás, ami nem csupán légből kapott, hanem a probléma megoldását is jelzi, holott ma már jól tudjuk, hogy egyelőre senki nem tudja megmondani a megoldás dátumát, és a fűtőanyag visszatöltésének kezdetét. A propagandának ugyan része a valóság torzítása, de az ilyen vegytiszta valótlanságok túlmutatnak ezen, és sokkal egyszerűbb kifejezésekkel illethetők.
A propagandaelmélet instrumentalizációnak, azaz hangszerelésnek nevezi azt a fázist, amikor a kútfőből kijutó információ a média révén gyökeret ver a köztudatban.
Ez a hangszerelés itt meglehetősen érdekes, hiszen a média leképezte az atomerőmű kommunikációs technikájának tükörképét, amennyiben hasonló arányban torzította híradásaiban a Paksról kapott információkat, mint ahogy az erőmű tette azt a valósággal.

A propagandafogások közül - 2. diagram - kiemelkedik a tények ferdítése, és egyszerűsítése. A közvélemény elé a többszörös áttétel - instrumentalizációs moduláció - révén annyira legyengített formában jutott el az információ, hogy a valóságos okok közül semmi nem került napvilágra. Médiatörténeti tanulmányt igényel annak kimutatása, hogy ennek milyen okai lehettek, ehelyütt elegendő megemlítenünk a referendum keltette hírvákuumot, a médiában működő Csernobil-retróeffektust, és a politikai légkört, ugyanis az első pillanattól fogva világos volt, hogy Pakson nem a fűtőelemek, hanem a tájékoztatáspolitika lett a főszereplő. Az informális csatornákon a hírműsorok és az írott sajtó sokkal többet tudott meg. A belső emberektől kiinduló tájékoztatási lánc viszont szükségszerűen torz eredményt adott, a közvetítők korábbi ismereteiből eredő félelmek manifesztálódtak és keveredtek a valósággal. A propagandaeffektus e fázisa a transzfúzió, azaz az információk alkalmazkodása különböző befogadói közegekhez.
Az erőmű és a felügyelő kormányzati kommunikáció legnagyobb tévedése az volt, hogy ezt a fertőző szakaszt hosszan engedte elnyúlni annak reményében, hogy az üzemzavar megoldásával - hiszen volt már ilyesmire példa - minden elsimul. Csakhogy figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy Paks és a világ négyszáznál több atomerőművének történetében még nem volt ilyen probléma, így a megoldás sem rutinfeladat, beláthatatlan ideig elhúzódhat.

MANIPULÁLT TÁJÉKOZTATÁS

Az első hét sokkja után az atomerőmű kommunikációs "szakemberei" az önmaguk által kijelölt kényszerpályán mozogtak tovább, ami elsősorban azt jelentette, hogy nem tárhatták továbbra sem a nyilvánosság elé a valódi helyzet veszélyeit, folytatniuk kellett a lakosság megnyugtatását, azt a látszatot, hogy urai a helyzetnek, mert ekkoriban már igen magas volt az aggodalom országszerte. Amikor az április 17-én reggel kiadott közleményben elismerik, hogy a használt "fűtőanyag kötegek többsége jelentősen megsérült", akkor tulajdonképpen azt jelzik, hogy a baj nem egy-két kapszulából eredő illanó gázfelhő, mint korábban jelezték, hanem annál lényegesen komolyabb. "A gázszivárgás mértéke az elmúlt napokban jelentősen csökkent" ismétli a közlemény a korábbról ismert formulát, amit először propagandának neveztünk, itt viszont már csak manipulációs fogásként értékelhető. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy implicit formában ez a tájékoztatás ugyanúgy utal a jelentős szivárgásra, amely furcsa módon nem mozgatta meg a legérzékenyebb műszereket sem, hiszen sem az atomerőműben, sem környékén nem erősebb a sugárzás a szokásos háttérsugárzási értékeknél. Tehát ezek a szokásos értékek csökkentek jelentősen.
Ezt nevezi a manipulációelmélet hamis szillogizmusnak, az átalakítás és elkendőzés sajátos esetében. A felelősség alól kibújást jelent a közlemény azon tétele, hogy "az esemény nagy valószínűséggel hűtési hiányosságra vezethető vissza." Ez a meghatározás nem tisztázza, kinek a feladata lett volna hűteni - nyilvánvalóan az erőmű munkatársainak -, a beszállító cég hatáskörébe tereli a kérdést. Mentális vágány, azaz célirányos beállítás az, ami a FRAMATOME ANP francia-német nukleáris ipari vezető cég irányába mutat többszöri ismétléssel jelezve, hogy bár mindez az atomerőműben történt, a felelős mégis házon kívül keresendő.

A 3. diagram szerint a legerősebb manipulációs fogás az ismétléses sulykolás, és az előre kijelölt gondolkodási pályák, melyek célja a valódi okok leplezése. Az április 18-i közlemény két határozott utalást tartalmaz a tudatos manipulációra: "...az alábbiakról tartjuk fontosnak tájékoztatni a közvéleményt" illetve "A Paksi Atomerőmű Rt. a hazai előírásoknak és a nemzetközi elvárásoknak megfelelő tájékoztatást nyújt a továbbiakban is." Az első kitétel tartalmazza azt, hogy az erőmű szelektál az információk között aszerint, hogy szerintük melyik fontos, és melyik nem:
vagyis mit kell szigorúan elhallgatni. A második mondat sem megnyugtatóbb, hiszen egy kifejezetten propagandisztikus kezdő szakasz és az éppen ez idő tájt folyó manipulatív fázisban jelentik ki, hogy a továbbiakban is hasonló módon kívánják a kommunikációt folytatni.

Arról már szólni sem érdemes, hogy a közlemény megdicséri a Global 2000 osztrák környezetvédő szervezetet, mert az erőmű környékén az átlagos természetes háttérsugárzásnak megfelelő értéket mért, hiszen továbbra sem az a probléma, hogy mekkora a sugárzás, hanem hogy mekkora volt, és mekkora lehet. Közvetve április 22-én ismét elismeri az erőmű, hogy korábban ellenőrizetlen sugárzás volt, de ismét csak burkoltan, mintegy evidenciaként véve azt a magasabb értéket, amelyet nyíltan, egyenesen, őszintén és becsületesen - a kongruencia alapkövetelmény a kríziskommunikációban - soha nem vallottak be. "A környezeti kibocsátás értéke az elmúlt hét közepén visszaállt a határértékek alá, a normál üzemi szint közelébe."
Ez az a közlemény, amely beismeri, hogy az esemény a 2. fokozatból átkerült a harmadikba, és Pakson ilyen még nem történt. Az is megfogalmazást nyer, hogy "dolgoznak a megoldás alternatíváin, de ennek időtartamát pontosan megjósolni felelőtlenség lenne." A burkolt fogalmazás - a szakirodalomban deformált képként ismert manipulációs fogás - azt a tanácstalanságot hivatott leplezni, amely ekkor vált általánossá.
Csakhogy a kommunikáció ágenseinek szakmai gyengesége - alkalmatlansága - miatt a közvéleményt mindez ekkor már nemhogy megnyugtatta, hanem még jobban elkeserítette.

FEJRE ÁLLÍTOTT BAJTEMATIKA

A katasztrófahírek médiában szokásos tálalásának szabályai szerint az áldozattal, a kárral, a mentéssel és a felelőssel kell foglalkozni egy ritualizált tárgyalásmód szerint ahhoz, hogy a nagyközönség minél magasabb hírértékűnek ismerje el a bemutatott eseményt. A médiának szemcsapdákra van szüksége, amelyek egymással versengenek "a nap híre", "az évszázad katasztrófája" és hasonló bombasztikus címekért - a nagyobb nézettség, és az ebből következő magasabb reklámbevétel érdekében. A szokásos menetrendben a kisebb jelentőségű eseményeket a bajtematika szabályai szerint lehet növelni, túldimenzionálni. Így fordul az elő, hogy a légpuskával okozott egy centiméteres horzsolás "Hátbalőtt lány" és más hasonló címmel fut a paksi üzemzavart megelőzve az egész magyar média napirendjén, függetlenül attól, hogy közszolgálati, vagy kereskedelmi műsorról van szó. A bajtematikával sikerül a hírkapuőröknek elhitetniük, hogy legalábbis hasonló fajsúlyú két eseményről van szó.
A paksi üzemzavar valódi veszélyéről az itt vizsgált első két hétben semmiféle reális értékelés nem jelent meg sem az újságokban, sem az elektronikus médiában. A bajtematika a feje tetejére állt, tehát úgy kell követnünk a katasztrófahírek hagyományos rendjét, hogy minden egyes tételt a visszájáról kell vizsgálnunk: nincs áldozat, nem jelentős a kár, nem kell mentés, és nincs felelős.

A 4. diagram szerint a mentés módja - vízoszlop és sátor - valamint a kár mértéke - napi veszteség - a leggyakoribb téma. A paksi kommunikáció minden fázisában - propaganda, manipuláció és bajtematika - kimutatható a negatív bajtematika, vagyis annak hangsúlyozása, hogy a rendellenesség semmiféle egészségkárosodást nem okoz, áldozatokról szó sem lehet. A kár mértékére halvány jelzések érkeztek, de valódi becslés helyett legtöbbször a termelés kimaradásból eredő veszteség szerepel tényleges kár helyett. A katasztrófa esetén szükséges mentés legtöbbször a menekülőkámzsák körüli bonyodalomban ölt testet, a felelősség kérdésében pedig minden szinten hárítótaktika mutatható ki miniszterelnöktől osztályvezetőig.
Amikor a Népszabadság átvette az atomerőmű közleményeinek hangvételét és nem járt utána a történteknek, akkor tulajdonképpen ugyanazt a ritualizált szerepet vitte, mint a csernobili katasztrófa idején. A bajtematikából ismert tér és időbeli proximitás - közelség - elve szerint a világ másik felén történt katasztrófa is csak akkor igazán érdekes, ha valamilyen módon sikerül megborzongatni a nézőt, aminek legbiztosabb módja a fenyegetettség.
E szabály értelmében az El Nino hurrikán esetében például nem elég megmutatni a letarolt városokat, bonyolult kombinációval ki kell számítani, miként hat, vagy hathat mindez a Kárpát-medence időjárására, mert különben nem kap megfelelő napirendi pozíciót az esemény. A paksi történetben a proximitás elve negatív lenyomatban a kollektív amnéziát jelenti, azaz senki nem idézi fel az atomerőművek eredendő veszélyességét. Nyilvánvaló, hogy egy atomkatasztrófa Magyarország közepén egyúttal a magyar nemzet végét is jelenti, hiszen a tizenegynéhány milliós és életerejében alapvetően meggyengült népet nagyobb veszteség érné, mint ezeréves történelmének összes nagy kataklizmáját együttvéve, értve ez alatt világ- és helyi háborúkat, szabadságharcokat, török és tatárjárást. Mindezt egy pillanat alatt, és csupán holmi üzemzavar eredményeként akkora kockázat, amekkorát ép ésszel senki nem vállalhat, és mint láttuk, nem is vállal.
A magyar média kollektív amnéziája egyfajta nemzeti sajátosság, így szokás ez kivétel nélkül minden esetben, amikor még elkerülhető a baj. A médiahír mint a szociális melodráma egyik alfaja (Cawelti 1976) meglehetősen hibrid műfaj, formalizált keretét a magyarság történelmére és annak jelenbeli következményeire vonatkozó populáris mítoszoktól kapja. Napjaink antimítosz gyártói komoly energiát fordítottak az ügy elkendőzésére, nem volt szalonképes az üzemzavar az április 12-i referendum, a 16-i athéni EU-csatlakozási aláírás, a 17-21. közötti Húsvét, a közeledő május 1. - Európa ünnep - mellett. A Népszabadság kéthetes késéssel, először április 24-én beszél súlyos mellébeszélésről, kommunikációs katasztrófáról, de ez is vakvágány, - tényfeltárás helyett publicisztika - hiszen a környezetvédő szervezetek ekkor már egyre hangosabban jelzik egy atomkatasztrófa veszélyt, ami reális tájékoztatásként ekkor sem került bele a lapba.
A Népszava szakmai nyelvkódokkal terhelt áltudósításai - az atomerőmű közleményeinek némileg átformált változatai - ellenére is elkottyantja magát, amikor április 22-én lehozza, hogy radioaktív gáz szivárog a fóliasátor alatt, ugyanis ez nem szerepel a korabeli hivatalos közleményekben. A vehemencia, amivel április 23-án a Vasárnapi Újságban nyilatkozó Bencsik Andrást a kormánylap támadja, jó néhány léptékekkel nagyobb, mint a tárgyszerű tájékoztatás érdekében tett erőfeszítés. Mindez azért érdekes, mert Paksot ekkor már mindenki kínosan kerüli. A miniszterelnök április 28-i parlamenti felszólalásában támadja a Vasárnapi Újságot a szókimondásért, és kimond egy olyan valótlanságot, amit a számára érkező titkos jelentések és a Paksi Atomerőmű Rt. hivatalos közleményei is cáfolnak: "csak egy sugárzás van, a rosszindulat és az elfogultság, és én azt gondolom, hogy ez a fajta sugárzás tényleg veszély lenne." Mindez azért érdekes, mert Medgyessy Péter a lábát sem teszi be a település száz kilométeres körzetébe, az illetékesek pedig egy két szigorúan eltervezett és hasonlóan ellenőrzött protokolláris látogatást leszámítva biztonságosnak hitt távolságból követik az eseményeket. Természetesen ők is külön tájékoztatást kapnak.
A legérdekesebb a paksi vezetők helyzete, akik maguk is a kommunikációba menekülnek. Kovács Balázs tájékoztatásért felelős főosztályvezető választotta a legjobb taktikát, amikor agyondolgozva magát egyik lakossági fórumról a másikra rohangálva kellő távolságot tartott az erőműtől, aminek hasznosságát a vezérkar is felismerte: hirtelen mindenkinek fontos lett, hogy nyilatkozzon, megszólaljon, tájékoztasson Budapesten, vagy bárhol, minél távolabb Pakstól.

A Magyar Hírlap esetében különösen feltűnő, hogy a reális veszélyt kioltó témák - Irak, SARS, EU, eutanázia illetve droglegalizálási vita - mennyire képes megváltoztatni a hírek komplanáris - egymást kiegyenlítő, egymással versenyző - pozícióját, mégpedig úgy, hogy a magas kommunikációs potenciállal bíró keményhírek mellé magas impulzusú faktoidok - esemény és tényanyag nélkül kreált médiahírek -, illetve pszeudohírek - álviták - kerültek. Az eseményhez kapcsolódó híradások - 5. diagram - ebben a szakaszban már elenyésző kisebbségben vannak az elterelő információkhoz képest. Bevett manipulációs fogás a közbeszéd tematizálására, hogy nem a lényegi dologról, hanem ahhoz kapcsolható mellékes szálról készülnek részletes beszámolók. Ilyen a MH esetében számtalan akad: felfedik titkaikat a veszélyes üzemek, (április 11.) megdrágulhat a Pakson termelt áram, (április 22.) vagy lejárt védőruhák Pakson (április 23.).
A Magyar Nemzet kezdetben ugyanúgy besétált a propagandacsapdába, mint a többi lap, ám április 18-án hangnemet váltva jelzi, hogy akár ötös fokozatúvá is válhat az üzemzavar.
Április 19-én azt is megtudhatják a lap olvasói, hogy a láncreakció beindulásának esélye a biztonsági küszöb sokszorosára tehető, majd felvetődik a vezetői mulasztások kérdése. Az igazi apokaliptikus dimenziót ez a lap sem meri felvázolni, hiszen "a láncreakció beindulásának veszélye" merő eufemizmus ahhoz képest, amit egy ellenőrizetlen atomrobbanás a valóságban jelent.
Amikor környezetvédő szervezetek tucatjai - köztük legmagasabb rangú nemzetközi szakemberek - közösen követelik, hogy vegye ki a kormány az Országos Atomenergia Hivatal (OAH) és az atomerőmű kezéből az ügy kezelését, és vonjon be európai szervezeteket, akkor tulajdonképpen a propaganda, a manipuláció és a negatív bajtematika következményeire hívják fel a figyelmet. Ekkor már a Népszabadságban is megjelenhet, hogy "csupán a vakszerencsén múlott, hogy a tisztítótartályban a felhasadozó kazettákból kihullott urán-pasztillák halmaza nem került ún. kritikus állapotba, és nem indult el az ellenőrizhetetlen láncreakció", ám a tájékoztatáspolitika ismeretében mindez nagyon homályos tükrözése a valódi problémának.
Mára egyre nyilvánvalóbbak a bűnügyi vonatkozások, hiszen kiderült, hogy előírás nélkül engedélyeztek egy olyan tisztítási technológiát, amelyre sehol a világon nem volt példa, azaz felelőtlen kísérletezés folyt és folyik Pakson. A Greenpeace nukleáris szakértőjének, Erwin Mayernek kellett felhívni a figyelmet arra, hogy "az erőműért felelős miniszter egyben közvetett tulajdonos és végső felügyelő szerv is", vagyis olyan szintű állami összefonódások vannak Pakssal kapcsolatban, ami a világ civilizált felében elképzelhetetlen, és ellenkezik minden józan ésszel. Miközben Ausztriához, Svájchoz és Olaszországhoz hasonlóan egyre több országban kívánják alkotmányosítani az atomenergia tilalmát, Magyarországon tízmillió ember alapvető életbiztonsága került egy szűk lobbi kezébe. Az a jobbik eset, ha a páratlan bűnügy mögött csupán mérhetetlen anyagi és hatalmi érdekek húzódnak meg. Az egyszerű tájékoztatási manővertől a nemzetfelszámoló genocídiumig ugyanis egyenes út vezet, melynek valódi feltárására még kezdeményezés sem történt.
A politika felelősségéről sokkal nagyobb dimenziókban érdemes gondolkodni, semmint két erős párt - MSZP és Fidesz - küzdelme. Az orosz gyártmányú atomreaktor fáradt fűtőelemeinek befogadását korábban afféle politikai gesztusként utasította vissza Oroszország. A nyugati cégeknek adott busás megbízásokról pedig kiderült, hogy jobbik esetben dilettánsok kezébe jutottak hatalmas összegek, rosszabb esetben viszont a nemzet sorsa került ki önnön ellenőrzése alól. Bárhogy is van, a kommunikációs katasztrófa csak szolid előjátéka annak, ami Pakson elkezdődött.

HATÁSELEMZÉS

Az ötszáz fős mintán végzett közvélemény-kutatásban megkérdezettek ismeretei és véleményei némileg visszatükrözik azokat a gondolati paneleket, amelyek befolyást gyakoroltak rájuk, de fele arányban önkéntelenül is jelzik a tájékoztatás minőségével kapcsolatos gondokat.

A tájékoztatást bíráló kétharmad szigorú intés elsősorban a kormányzat felé, hiszen akármennyire is működött a felelősséghárítás rendszere, az nyilvánvaló, hogy az erőműben történteknek elsődlegesen kormányzati felelősei vannak.

A "nem tudja 42%" azt jelzi, hogy a propaganda és manipulációs hatások ma már nem bírnak olyan befolyással, mint korábban. Az első négy kérdés közül ugyanis egy sem fedi le pontosan a történteket, és ez kitűnően tükröződik az arányokban.

A kemény kérdéshez nem szoktatott magyar közvélemény teljesen tanácstalan - ezt jelzi a "nem tudja" legmagasabb aránya. A kategorikus "nem" a propaganda és manipuláció sikerének mérőszáma, a mindössze 17 százalékos igen pedig tulajdonképpen a logikai bukfenc meg nem csúfoltjait méri.

Az utolsó kérdés mutatja leginkább, micsoda romboló hatása van a félretájékoztatásnak: 51 százalék hosszú hetek alatt azt sem értette meg, hogy miről van szó. Alig minden ötödik ember van tisztában a kockázati tényezővel, azaz a magyar társadalom butítása, ami egybe esik a tájékoztatási felelősök szándékával, várakozáson felül sikeres.

Sugár Elemér írása a Magyar Demokrata, 2003/19. számában