Rengeteg idő kell ahhoz, hogy egy emléknapból igazán jeles dátum legyen. Különösen igaz ez egy olyan emléknapra, amelyet már bevezetésekor némi gyanakvással fogadtak. Ez sajnos a mai napig nem múlt el teljesen. Mintha ez a jobboldal gyásznapja lenne, valamiféle igazodási pont - aki ezen a napon a kommunizmus áldozatairól beszél, az nyilván hallgat a nácizmus áldozatairól. Holott ez téves szemlélet. Nincs így, és nem is szabad, hogy így legyen. A kommunizmus áldozatai nem a nácizmus áldozatainak ellenpontját képviselik. A két emléknap együtt mutatja, milyen borzalmas tudott lenni a mögöttünk hagyott század, a huszadik. Magyarország abban a szerencsétlen történelmi konstellációban volt, hogy mindkét emléknapon van mit gyászolni. Ezért is jó, mint arra Sólyom László államfő is utalt, hogy Magyarországon a kommunizmus emléknapja nem kivégzésekhez, tömeges erőszakhoz kapcsolódik, hanem Kovács Béla kisgazda pártfőtitkár elhurcolásához. A Magyar Kommunista Párt ekkor kezdte alkalmazni azokat az eszközöket, amelyekről később sem tett le: a koncepciós pereket, az állami terrort.

Egy bizonyos életkor felett nálunk mindenki tisztában van vele, milyen rendszer volt a kommunizmus, és mennyire korlátozta, akár erőszakkal is, a szabadságot. Ennek ellenére valamennyire ellentmondásos a viszonyunk a korral. Talán azért, mert az előző rendszer túl sokáig tartott, s egy idő után már nem volt szükség az állandó erőszakra és fenyegetésre, a társadalom viszonylag pontosan kiszámíthatta a diktatúra szándékait és esetleges reakcióit.

Változtat ez valamit is a lényegen? Hiszen nem kell valakit ahhoz börtönbe vetni, hogy életét teljesen tönkretegyék. Néha elég elvenni a lehetőségeket tőle. Vagy a reményét - és onnantól úgy érezheti magát, mint akit magánzárkába csuktak.

Lassan már annak a szerencsésebb nemzedéknek is gyermekei lesznek, amelyik már semmit sem tapasztalt meg a kommunizmusból. Nem elég, ha ők is azt harsogják, hogy a kommunizmus bűnös rendszer volt - a működését kell feltárni és elmagyarázni ahhoz, hogy valóban megértsék Magyarország évtizedeken át tartó tragédiáját. Ehhez egy, vagy tíz emléknap kevés. Okos, elfogulatlan tanításra, felvilágosításra van szükség, hogy az eljövendő nemzedékek hitelesen mondhassák: soha többé.