A csatakiáltás azonban a konferenciaközpont előtt tüntetőket cseppet sem hozta lázba. Sőt, csak erősebben skandálták: "le a privatizációval, állami közszolgáltatásokat akarunk". Ami a tanácstermekben még az állam és a magánszektor együttműködésének, a közszolgáltatási színvonal javításának tűnt, az a konferenciaközpont előtt tüntető tömegek számára már nem volt több, mint settenkedő privatizáció. A magántőke ugyanis, amikor a korábbi állami közszolgáltatások fejlesztésébe beszáll - hasonlóan más üzleti vállalkozáshoz -, a maximálisan elérhető haszonra törekszik, ami a legtöbb esetben a korábbi közszolgáltatások drágulásához vezet. Ráadásul a magántőke a közszolgáltatásoknak csak a nagy hozamokkal kecsegtető területeit veszi át, azok a területek viszont, amelyek alacsony hozamokat kínálnak, vagy esetleg eleve ráfizetésesek, az állam nyakán maradnak. Így szívesen veszi át a magántőke például az egészségügyben a speciális ellátást biztosító kórházakat, de már ódzkodik a betegek számát tekintve sok feladatot jelentő, ám egy betegre számítva kevés fajlagos bevételt hozó alapellátás működtetésétől.
Budapesten itt még nem tartunk, az égen még nem cikáznak helikopterek, még nem tüntetnek a PPP ellen, noha a kormány szemmel láthatóan PPP-offenzívát indított. Ahogyan az elmúlt évben tárcaszintű felajánlási verseny zajlott, vajon ki tud hamarabb valamilyen pénzügyi botránnyal visszamutogatni elődjére, ugyanúgy elindult most is egy felajánlási verseny, vajon ki tud hamarabb valamilyen PPP-t felmutatni. Próbálkozások már szép számmal akadnak, és ezek mintha tesztelnék a társadalom immunreakcióit. Van már olyan PPP-kísérlet, amely könnyedén átment a társadalom szűrőjén, van olyan kísérlet, amit rövid idő alatt elnapoltak, és van olyan, amit foggal-körömmel próbálnak legyömöszölni torkunkon. Viszonylag könnyedén ment át a magánbefektetők bevonása - kis ország és kis piac lévén - a börtönöknél. Rövid idő alatt az elnapolás sorsára jutott a posta átszervezése, a 600 lakosnál kisebb lélekszámú településeken a postahivatalok bezárása és a szolgáltatások esetleges privatizációja.
Megmerevedtek viszont a frontok az egészségügyben. Az állam hajthatatlannak tűnik, hiszen itt már százmilliárdokról van szó. Hajthatatlannak tűnnek az egészségügyi érdekképviseletek is, és legalább annyit szeretnének kicsikarni, hogy az elkerülhetetlen privatizációból - akár államilag támogatott kedvezményes hitellel megspékelve - nekik is csurranjon-cseppenjen valami. A társadalom többsége azonban hallgat. Igaz, a társadalom véleményére eddig senki sem volt kíváncsi, noha előbb-utóbb mindannyian betegek, vagyis ezen a téren fogyasztók leszünk. Budapesten még nem tüntetnek a PPP ellen, hiszen mi már alaposan hozzászoktunk a privatizációhoz. Jószerivel a kilencvenes évek teljes egésze másról sem szólt, mint az elavult és gazdaságtalan szocialista kócerájok értékesítéséről. Sőt, olyannyira hozzászoktunk az állami vagyon magánosításához, hogy a PPP formájában settenkedő privatizációt eddig szinte észre sem vettünk. Pedig a PPP mögött egyre inkább kilátszik a lóláb. Csak nem azért lett a kormány oly hirtelen a PPP élharcosa, mert - a választási jóléti ígéretek beváltása miatt - üresen kong az államkassza? Csak nem azért viszik fennen a PPP zászlaját, mert nemcsak a közszolgáltatások fejlesztésére, de még egyszerű szinten tartására sincs pénz? Csak nem azért kívánja a kormány a PPP jelszavával gyorsan privatizálni az egészségügyi szektort, mert így a Nemzetközi Valutaalap által a közszférában követelt bérstopot majd nem neki, hanem az új tulajdonosoknak kell érvényesíteniük? Minek szépítsük: a PPP-nek ma Magyarországon csupán egyetlen oka van: az államháztartás egyre duzzadó hiánya. A PPP a mai Magyarországon nem egy átgondolt fejlesztési stratégia, hanem kemény költségvetési kényszer szüleménye. Ezért az elegánsan hangzó PPP nem más, mint a lopakodó Bokros-csomag. És ne legyen kétségünk afelől sem, hogy a lényeg most is változatlan: valakinek ki kell vetnie a sarcot, ha nem az állam, mint a Bokros-csomagnál, akkor majd a magánbefektetők teszik ezt, PPP formájában.
A kényszer szülte PPP kétségkívül jobb, mint egy Bokros-csomag, ám ma nem is lehetne Bokros-csomaggal megajándékozni a népet. Egyfelől a kilencvenes évek közepén még volt mit privatizálni, még be lehetett dobni például a nagy energetikai cégeket. Másfelől akkor még nyíltan meg lehetett sarcolni az embereket, akik ehhez hozzászoktak a rendszerváltás éveiben. Ezzel szemben ma kiesik a tömeges privatizáció, hiszen a kincstári ezüst javarészét a mai koalíció elődje a kilencvenes évek közepén elprivatizálta.
Maradt mindössze néhány stratégiai nagyvállalat (Mol, Richter, Matáv) és három bank (Postabank, Konzumbank, Földhitel- és Jelzálogbank). A tőlük várható bevételekből - tekintve, hogy az idő szorítása miatt csak nyomott áron adhatók el - éppen, hogy csak be lehet tömködni a költségvetési lyukakat, ráadásul az értékesítés folyamata is meglehetősen lassú.
Hasonlóképpen kiesik ma a nyílt állami sarc lehetősége is, mivel ez aligha lenne összeegyeztethető a 2002-es esztendő választási ígéretekre épülő jóléti osztogatásával (gondoljunk csak arra a futó kalandra, hogy milyen gyorsan visszavonta a pénzügy a nyugdíjak megadóztatásának ötletét). Kapóra jön viszont a PPP, amely nem nyílt privatizáció, csak éppenséggel beengedi a magánbefektetőket a közszolgáltatásokba, amely nem nyílt állami sarc, csak majd a magánbefektetőnek fizetünk többet a szolgáltatásokért.
Budapest nem Dublin, nálunk még nem tüntetnek a PPP ellen. A kényszer szülte PPP azonban nem jó jel, és félő, hogy még igen hosszan elnyúlik a jóléti száznapos program árnyéka.

Cséfalvay Zoltán - Magyar Nemzet
(A szerző egyetemi tanár)