fidesz.hu főoldal
Hírek
Interjú
Publicisztika
Európai Unió
Mondatok
Népesedéspolitika hazánkban és Európában
2008. február 28., 11:16
A csökkenő gyermeklétszám, az elöregedő társadalom és a népességfogyás politikai kérdéseket vet fel.

A csökkenő gyermekszám, az elöregedő társadalom és a népességfogyás politikai kérdéseket vet fel. A nemzetközi és a hazai demográfiai tendenciák jól mutatják a fenntartható társadalom alapproblémáit. A kérdés adott: közép- és hosszú távon megőrizhető-e egy társadalom és annak jellege, karaktere, amikor több évtizedes távlatban képtelen az egyszerű reprodukciós szint - befejezett termékenység tekintetében 2,1 gyermek/nő - elérésére.

A KSH hétfőn közzétett, a 2007. évre vonatkozó adatai szerint tavaly több mint 35 ezerrel lettünk kevesebben. Magyarországon tavaly 97 600 gyermek látta meg a napvilágot, ami 2300-zal kevesebb, mint 2006-ban. Az egy nőre jutó termékenységi arányszám továbbra is valahol 1,3-1,4 között mozog hazánkban. Magyarország Európa jó néhány államával együtt egy ma még beláthatatlan népesedési, és ezen keresztül társadalmi és gazdasági zsákutca felé menetel. Persze az, hogy Európában máshol is ilyen jellegű tendenciák vannak, nem lehet ok arra, hogy elhárítsuk magunktól a problémával való szembenézést.

Ma az európai országok közül kizárólag Albánia és Törökország képes ezt a szintet produkálni. Ezzel szemben Európa gazdasági, kulturális és népességi gerincét adó államai közül jó néhányban - Németországban, Olaszországban, Spanyolországban, Lengyelországban vagy Oroszországban - még az 1,5-es termékenységi arányszámot sem érik el.

A problémakört képes némiképp árnyalni és elodázni a várható élettartam emelkedése és a bevándorlás. A krízisre adandó társadalmi és politikai válasz viszont hosszú idő óta késik mind itthon, mind Európában. A késés oka, hogy a probléma negatív hatásai csak évtizedekkel később jelentkeznek. Rövidtávon ugyanis a csökkenő gyermeklétszám akár pozitív gazdasági hatásokkal is járhat, közép- és hosszútávon viszont beláthatatlan következményei lehetnek. Olyannyira beláthatatlanok, hogy a társadalom és maguk a közvélemény-formálók egy része egyszerűen nem is akar róla tudomást venni.

A német parlament demográfiai változásokkal foglalkozó különbizottságának csaknem tíz évvel ezelőtti jelentésével kapcsolatban az alábbi megállapítások születtek: "Vannak dolgok, amelyek annyira elképzelhetetlenek, hogy az emberek legszívesebben nem is vesznek róluk tudomást. Ilyen az az előrejelzés is, amelyik szerint a jelenlegi demográfiai tendenciák mellett a németek néhány évtized múlva kisebbségben lesznek Németországban. A német nép, amelyről azt állítja az alkotmány, hogy tőle ered minden hatalom, már nem is fog létezni." A népesedési válság kezelését a politikum egy része azzal utasítja el itthon és szerte Európában, hogy a demográfiai válság kezelése nem a politika, hanem a magánszféra kompetenciájába tartozik. Ezzel szemben, ha vesszük magunknak a bátorságot, hogy a válsággal szembenézzünk, jól láthatjuk, hogy az európai kultúrkört sújtó népesedési krízis jegyeiként jelentkező csökkenő gyermekszám, elöregedő társadalom és népességfogyás egyaránt politikai kérdéseket vet fel.

Egyrészt politikai választ kell adni azokra a negatív hatásokra, amelyeket az úgynevezett második demográfiai átmenet jelent. A társadalom- és egészségbiztosítási rendszer a jelenlegi struktúrájával fenntarthatatlan lesz. Az időskorúak aránya a jelenlegi tendenciákkal számolva Európában a hozzávetőlegesen húszról átlagosan 35 százalékra emelkedik. Egy német példa alapján a száz aktív foglalkoztatottra jutó időskorúak aránya negyvenről nyolcvanra-kilencvenre emelkedik. Gazdasági számítások szerint a nyugdíjbiztosítási hozzájárulást 60-80 százalékkal, az idősek nagyobb egészségügyi számlája miatt pedig az egészségbiztosítási hozzájárulást 40-50 százalékkal kellene emelni a jelenlegi szinthez képest az ellátások fenntarthatósága érdekében, az OECD adatai alapján.

Kérdés persze, hogy világgazdasági viszonylatban a munkabérterhek ilyen arányú európai emelése mennyire reális. Az elmúlt évtizedben megszületett generációk számarányait figyelembe véve elkerülhetetlen, hogy az aktív európai munkaerő abszolút számbeli visszaesése ne legyen jelentős. A hadra fogható munkaerő számának csökkenése a bevándorlási nyomás erősödését vagy a termelés Európán kívülre telepítését eredményezheti. Mindkét lehetőségnek a politikai kockázatai előre megjósolhatók. A gazdasági konzekvenciák okozta gondokhoz speciális társadalmi következmények társulnak, leginkább a társadalom polarizálódása. A legfeltűnőbb, de nem az egyetlen ilyen elkülönülés a bevándorlás problémaköréhez tartozik, annak megannyi szerteágazó kulturális és szociológiai vonzatával együtt.

A téma érzékenységére utalva elég csak a nem is olyan régmúlt magyar belpolitikai botrányára hivatkozni. Ez az igazságügyi minisztérium egyik tanulmányában rosszul megfogalmazott mondat miatt pattant ki, miszerint mintegy egymillió ázsiai bevándorlóra kell számítani Magyarországon a következő évtizedekben.

Talán nem ennyire látványos, de legalább ennyire fontos jelenség a társadalom konfliktusos széttagozódására, hogy a gyermekvállalási hajlandóság is erősen differenciálódik. Az egyik oldalon az egész életükben szándékoltan gyermektelen férfiak és nők, a másikon két vagy több gyermeket nevelők állnak. Ez a polarizálódás abból adódik, hogy a nyugati világban az egy nőre eső átlagos gyermekszám mindenekelőtt az egész életükben gyermektelen nők arányának növekedésén alapul. Németországban ez a szám egyes korcsoportokban elérheti a 30 százalékot is. Mindez természetesen azonnal felveti az egyetemleges társadalmi közteherviselés kérdését. Hogyan kárpótolhatja, illetve "szankcionálhatja" egy hosszú távon fennmaradni kívánó társadalom a jövő gazdaságának alapjait jelentő gyermekek vállalását, illetőleg ennek tudatos hárítását?

Ezen gondolatok pedig átvezetnek a demográfiai válság kérdéskörének másik politikai aspektusához. A politikum felelősségébe így nemcsak az tartozik, hogy miként igazítsa hozzá a társadalmi-gazdasági rendszert a demográfiai folyamatokhoz, hanem az is: hogyan lásson hozzá a negatív folyamatok megállításának, esetleges megfordításának. A szakértők között ma már lényegében egyetértés van abban, hogy politikai-gazdasági intézkedésekkel lehet a gyermekvállalás mértékét befolyásolni. Elég itt talán csak azokra a magyarországi tendenciákra utalni, hogy milyen mértékben emelkedett a gyermekvállalások száma az 1966- 67-es, az 1973-74-es, illetve az 1985-ös családpolitikai intézkedések következtében.

Becslések szerint Magyarországon a család- és népességpolitikai intézkedések sorozata legalább 25 százalékkal, vagyis egy nőre számítva átlagosan 0,4 gyerekkel növelte a befejezett termékenységet. Ezzel ellentétes folyamatként hatott az 1995-ös Bokros-csomag a női termékenység alakulására. Egy adott kormányzati politika és a gyermekvállalás közötti szoros összefüggést a most nyilvánosságra került magyarországi adatok is alátámasztják. Míg 2007 első két hónapjában a korábbi kedvező tendenciáknak megfelelően, 2003-tól mérsékelten ugyan, de folyamatosan emelkedett a gyermekszületések száma Magyarországon, addig 2007 márciusától a születések drasztikus csökkenésnek indultak - és ez a tendencia azóta is tart. Erre a jelenségre semmilyen demográfiai magyarázat nincs, legfeljebb az, hogy 2006. júniusban jelentették be az új konvergenciaprogram megszorításait, amelyek miatt valószínűsíthetően több száz magyar család halasztotta el a gyermekvállalást, vagy mondott le róla.

Egyértelmű tehát, hogy a politikai, gazdasági és társadalmi környezet közvetve befolyásolhatja egy adott ország reprodukciós képességét. Az viszont korántsem egyértelmű, hogy egy ilyen jellegű család- és népesedéspolitikának hol vannak a korlátai, illetve, hogy ez önmagában képes-e megoldani a problémákat.

A kérdés bonyolultságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Európán belül is jelentősek az eltérések a gyermekvállalási hajlandóság tekintetében. Míg az erősen katolikus, alapvetően konzervatívabb társadalmi beállítottságú Lengyelország, Olaszország és Spanyolország esetében az egy nőre jutó gyerekszám Európában szinte a legalacsonyabb 1,2-1,3-es szinten áll, addig a jóval nyitottabb társadalmi felfogású észak- és nyugat-európai országokban (például Norvégia, Finnország, az Egyesült Királyság vagy Franciaország) a termékenységi arányszám 1,8-1,9 körül alakult. Ezek az adatok is jól mutatják, hogy Európában a gyermekvállalás nem kizárólag kulturális és nem közvetlenül csak anyagi kérdés, hanem sokkal inkább egy átgondolt népesedési és tervezett családtámogatási program kérdése.

Az adatok természetesen arra is figyelmeztetnek, hogy a népesedési válságnak nincsenek kizárólag konzervatív vagy liberális megoldásai. A kérdés kezelése és megoldása ma már olyan széles társadalmi együtt gondolkodást feltételezne, ami egyszerre vet fel orvosbiológiai, etikai kérdéseket, s magában foglalhatja a választójogi törvény átalakításától kezdve a gyermeket vállaló nők részmunkaidős foglalkoztatásán át az adózási rendszer gyökeres megváltoztatásáig a jogalkotás széles spektrumát. Összességében tehát elmondható, hogy a Magyarországon és egész Európában jelentkező demográfiai és népesedési válság és annak egyre nyilvánvalóbb tünetei óhatatlanul benyomultak a politikum szférájába. A politika pedig nem teheti meg, hogy nem veszi komolyan ezeket a figyelmeztető jeleket.

(Szatmáry Kristóf, a Fidesz országgyűlési képviselője)