Az állampolgárság kiterjesztésének népszavazása a maga másfél milliós igenjével kevés volt. De azért ott is pártoktól függetlenül is oszlott el az igenek és a nemek aránya. Nem csupán nemzettudatra alapozott szolidaritás létezik - bár az korántsem elhanyagolható motiváló tényező. Létezik klasszikus baloldali munkavállalói szolidaritás, amely szintén az újdonság erejével jelentkezett tavaly. 2008 népszavazása egy olyan új szolidaritás teszteléséről szól, amely nem nemzeti, nem is munkavállalói, hanem olyan társadalmi alrendszerhez kötött, mint az egészségügy és az oktatás.

Az egészségügy felfogható úgy is, mint közös tehervállalás, az az angolok is így viszonyultak hozzá a második világháború után, amikor gazdaságilag gyenge volt az ország. S felfogható úgy is, hogy mindenki gondoskodjon magáról, ahogy tud. Most a magyar kormány részéről a gazdasági logika alapján a társadalmi szolidaritás értékét építik le, s ezt - ismerjük el - nem is olyan nehéz végrehajtani, hiszen fénye alig-alig pislákol. Az okokat keresve a szocializmusig kell visszamennünk. A szocializmus elvette a szabadságot, de biztonságot adott helyette. Azt állította, ez a biztonság a szolidaritásból fakad, melynek letéteményese a kötelező és felülről irányított szakszervezet - és természetesen a párt. Az így biztosított ingyenességeket és ellátásokat nem a társadalom vívta ki, de léteztek, s az emberek hozzászoktak, természetesnek vették, elkényelmesedtek, infantilizálódtak.

A rendszerváltás után számos természetesnek tartott szolgáltatásról és emberi jogról derült ki, hogy valójában nem az. Ahhoz, hogy a közös tehervállalás értékként vetődjön fel, először is nem kell természetesnek venni, hogy az a bizonyos szolgáltatás van. Az értékzavart állapot abból adódik, hogy nem értékeltük azt, ami eddig volt, s azt sem tudjuk, miként kéne újra megteremteni, ha elvennék. Aki nem kívánja biztosítani a szegényeknek ugyanazt az egészségügyi ellátást, amelyet magának követel, abból indul ki, hogy azzal, ha ő fizet a másiknak, saját magának lesz kevesebbje. Ez nem szolidaritás, ez puszta önzés.

De nem azt állítom, hogy mindig fokozni kell a szolgáltatások mértékét, mert az emberi természetnek motivációkra van szüksége. Amikor Nyugaton a jóléti állam a hetvenes években majd mindent átvállalt, akkor ott is az életvilág kiüresedéséről születtek tanulmányok, hiszen mérhető volt az öntevékenység csökkenése. Amikor viszont kivonul az állam, szociális igazságtalanságok halmozódnak fel.

Magyarországon az inga jobban kileng. Úgy gondolom, a népszavazás nemcsak a konkrét kérdéseket teszteli, s nemcsak a kormányzattal vagy az ellenzékkel kapcsolatos szimpátiát, hanem a szolidaritás és az értékzavartság (anómia) szintjét is. A konkrét kérdések kapcsán ugyanis megjelenik az emberi önfeláldozással szemben a kicsinyesség is. Ha elfogadja valaki, hogy a felsőoktatásban a fizetős oktatás nem más, mint hogy több pénzt tart meg az, akinek úgysincs esélye a felsőoktatásba küldeni a gyerekét, akkor ez a féltékenység és a negatív érzelmek megjelenítése a szolidaritással szemben. Mert bármilyen furcsán hangzik, egy társadalom elitje nem pusztán azáltal válhat elitté, hogy kizsákmányolja az alatta lévőket, hanem azáltal is, hogy az alul lévők támogatják és segítik. Egy közösség vezérét is a többiek tehetik vezérré, és egy nemzet sikere is azon áll vagy bukik, hogy erőforrásait hogyan képes koncentrálni.

A szolidaritásnak is létezik körkörössége. A hátrányosabb helyzetűek örülhetnek annak, hogy a szerencsésebbeket még szerencsésebbekké tehették, a sikeresek pedig úgy érezhetik, hogy helyzetük kötelezettséget ró rájuk, hogy a hátrányos helyzetűeken segítsenek. A polgárosodás lényege valami ilyesmi is, a közösségért vállalt kölcsönös szolidaritás. Nálunk vannak jelek, hogy ez a polgárosodási folyamat zajlik, de nagyobb konfliktusok esetén - mint például az állampolgárság kiterjesztése - eleddig a szolidaritás alacsony szintje igazolódott.

Most azonban egy más típusú szolidaritási kérdés van terítéken. Először érzékeli a magyar társadalom, hogy alapvető biztonságába kívánnak belenyúlni. A népszavazás tehát nem pártokról szól, hanem arról, hogy vajon előbb el kell-e veszíteni megszokott jogokat, hogy megbecsülésükkel létrejöjjön az új értékrendszer, vagy pedig már megvédendőnek érzik a mostani mechanizmusokat. A mostani helyzetben ráadásul az egzisztenciális félelmek inkább az igent támogatják, és az emberek könnyebben felismerik a szolidaritás logikáját, ha saját érdekeiket is meglátják benne.

A lehetséges kimeneteket így értelmezném: a népszavazástól való távolmaradás az anómia jele, az igenek győzelme az egzisztenciális bizonytalanság felismerése és az új társadalmi szerződés létrejötte a korábbi mechanizmus mellett. A nemeké pedig egy nem szolidaritásban gondolkodó, de új társadalmi szerződést kereső út kezdete.