Holott már a legtárgyilagosabb vizsgálódás alapján is fel kellene tűnnie annak a nyugtalanító és meglepő ténynek, hogy a világegyetemben akad egy lény - ez az ember -, akinek szüksége van az effajta kikapcsolódásra. Mert ki-kapcsolódni (di-vertirse) annyi, mint ideiglenesen megszabadulni attól, ami lenni szoktunk, ilyenkor tényleges személyiségünket bizonyos ideig egy másik, önkényesnek tűnő figurára cseréljük fel, megkíséreljük, hogy egy pillanatra a mi világunkból átkerüljünk egy másikba, mely nem a miénk. Hát nem különös ez?" (José Ortega y Gasset: Elmélkedés a vadászatról)

De bizony. Ez különös.
Ki-kapcsolódni - vagyis di-vertirse.
Különös ez, s egyben megnyugtató. Megnyugtató, s ugyanakkor meg is mosolyogtató, persze csak azután, hogy az ember kicsit kihúzza magát, kicsit acélosabban, büszkébben, fennhéjázóbban néz maga elé, amiért ennyire szép, komoly és érthetetlen kifejezést talált Erdély-járásaira.
- Mi szél fútt erre, fiam? - kérdezi az öreg majd valahol a rengetegben.
- Di-vertirse jöttem megint, bátyám...
És akkor jön a megmosolygás.
Mert odafönt a Kőmezején mégsem lehet di-vertirse állani, holott ha jól belegondolok, egész életemben di-vertirse állottam ottan.

Soha nem áll ott ugyanaz az ember, aki idehaza csúszik hason. Egy másik, önkényesnek tűnő figura áll ottan, akiben az az egyetlen megnyugtató, kézzelfogható bizonyosság és állandóság, hogy a pálinka mindig ugyanúgy ég végig rajta.
Di-vertirse állok tehát a Kőmezején, mindig máshogyan, önkényesen.

Olykor gyerekemberként, visszafiatalodva egészen a romlatlanságig és naivságig, és végtelen olyankor a Kőmezeje.

Olykor öregemberként, végső tudás és bölcsesség birtokában; olyankor is végtelen a Kőmezeje.
Olykor mintha otthon lennék, a mi világunkban, mert hát éltem már egyszer ezen a földön, és akkor itt adatott élnem nekem, és olyankor minden az enyém a Kőmezején.

Olykor idegenül, egy másik világban, ahol átutazó vagyok, és semmi sem tud olyan nagyon a sajátunk lenni, mint egy vadidegen világ gyönyörűséges metszete, ahol megállunk egy pillanatra, mint igazi garabonciások, aztán indulunk is tovább, egy kitörölhetetlen emlékkel gazdagabban és szomorúbban.

Olykor vadászként állok a Kőmezején, és elsiratom a vadtalan napokat.

Olykor pedig csak megállok, és elsiratom önmagam.
Olykor akkora hittel állok a Kőmezején, hogy elhiszem, én állítok majd káromkodásból katedrálist. Olykor pedig csak hanyatt fekszem a burjánban, és szép, grandiózus csönddel mondok le mindenről örökre.

A medvék szimatoló, nedves orra az arcomhoz ér. Engem nem mernek bántani, mert én nem vagyok. Én di-vertirse vagyok csupán. És egy ballagó szekér kiméri még a maradék időt. A föld pedig fordul egyet a tengelye körül, csak a Kőmezeje marad egy helyben. Nem mer elfordulni, nehogy mire visszatérne, ne találja többé maga felett az ismerős eget.

Így áll egész Erdély egy helyben. Az eget félti, őrzi önmaga felett. Hogyha az ott maradók - akik nem di-vertirse járnak arra, hanem maguk elé, a földre nézve - mégis felpillantanának egyszer-egyszer az égre, legalább onnét tudják, hogy van még otthon.
Jövök, jövök megint, nemsokára. Sürgető az idő, hiszen nincsen ottan semmi dolgom. Csak meg kell állanom a Kőmezején, hogy a medvék nedves orra az arcomhoz érjen. Hogy hős lehessek kicsit, a legnémább, legmagányosabb, legfeleslegesebb hős, ki íjat húzott ki valaha ezen a tájon. Jövök, jövök, ismerős eget húzni kiábrándulásaimra. Jövök, jövök, a túlsó partra, és szerelem is van nálam, a fogamban tartva. Jövök: talán várnak. Nevesincs királyfit. A nagy múltak, nagy csöndek urát.

Állok csak majd a Kőmezején megint, hosszú, méla lesben. Sok elmúlás, megannyi egyszer volt, gyönyörű pillanat suhan el felajzott íjam előtt, és nem terítem le egyiket sem. Nem, nem azért, mert kegyes vagyok, vagy talán gyáva. Nem bizony. Hanem azért, mert nem tudnám egyiket sem hazavinni. Hazahozni. Mert hát, bolondos, furfangos Uram Teremtőm, én idehaza is di-vertirse vagyok éppen.

Két di-vertirse között felejtett engem a megcsalatkozás és az undor.
"Uram, az én rögöm magyar rög. Meddő, kisajtolt."
Hát azért.
Meg aztán: "Mit ér az ember, ha magyar..." Meg ezért is.

Már csak az örök ég vigasztal. És a mozdulatlanság. Ahogy odafagyott az Idő Kőmezején egy nedves, szimatoló orrú medve lába nyomához, és nem mer mozdulni azóta sem, nehogy visszajöjjenek érte, és felfalják. Így rettegem én is a Kort, amelyben élnem adatott. És akármilyen csöndben vacogok odafent a Kőmezején, felfal úgyis, tudom.
Di-vertirse lenni mindenütt. Roppant szabadságnak tűnik. Pedig a legrémesebb rabság. De azért: jövök, jövök. Szeressetek...