Tényleg hidegen fújnak a szelek, ezek nem jót jelentenek, leáldozóban a szabad madarak vörösbe hajló ötágú csillaga. Megérdemlik, ha a politikai süllyesztőbe küldi őket a népakarat.

Az elmúlt évek, lassan évtizedek tapasztalata arra kényszeríti az embert, hogy utólag átértékelje, más szemüvegen keresztül nézze azokat a március 15-ket is a nyolcvanas években. Amikor együtt sétáltunk, a tüntető menetben Demszkyvel, Hodosán Rozikával, Kőszeg Ferenccel, Solt Ottíliával, Langmár Ferivel, Pákh Tibor bácsival (ha nem vitték el korán reggel kocsikázni a rendőrök Pest környékére) a Petőfi-szobortól, az Akadémia utcán át, a Kossuth téren keresztül, majd a Batthyány örökmécseshez, onnan a Margit hídon át a Bem térre, majd a Batthyány térre együtt énekelve a Kossuth-nótákat és, igen, az Internacionálét is, már nem tudom, kinek az ötletére.
Talán '86-ban volt az első olyan március 15-i "spontán" demonstráció, amikor nagyon sokan, talán ötezren is összegyűltünk, hogy azt hihettük, egyszer talán még megéljük mi is azt a napot, amikor egy ténylegesen szabad országra kel fel a nap. Nem érdekelt minket akkor és ott, ki "honnan jött", népnemzeti-e, avagy baloldali érzelmű vagy szabadelvű, liberális, a közös gondolat, a '48-as fiatalok szabadságeszméje, a diktatúra közös utálata egybeforrasztott minket. Ezért nem álltunk szóba a velünk barátkozni akaró kiküldött KISZ KB-sekkel, akik pedig a szokásos helyszíneinkre zenés műsorszámokat igyekeztek szervezni. Ha jól emlékszem, '86-ban a Bem téren az én javaslatomra rendezte el néhány srác a hangosítást, mert nem voltunk kíváncsiak Dinnyés Józsi gitáros-énekes bazseválására.

Ma is sajnálattal állapítom meg, hogy a menet végére, a Batthyány térre mindig elfogytak a szellemi vezérek, a demokratikus ellenzék prominensei ekkora vagy leragadtak, hogy valami külföldi hírügynökség tudósítójának nyilatkozzanak, vagy elfáradtak és hazamentek belvárosi otthonaikba, mert várta őket a zsúr.

Ha mégis velünk maradtak, mint Demszkyék '86-ban, hát amikor a rendőrök a személyi igazolványok begyűjtésével próbáltak megfélemlíteni minket a Batthyány téren, akkor úgy otthagytak minket, mint eb a... Szaharát. Később azt mondta "Budapest hercege", hogy azért ment le az aluljáróba oly sietve, mert éppen rendőri felügyelet alatt állt, pedig hangosan kértem a jogi tanácsát, hogy most akkor oda kell-e adnom a személyimet, ha tudom, hogy nem kapom vissza - de a jogi egyetemet végzett Demszky kereket oldott, cserbenhagyott. Ott álltam mind a negyvennyolc kilómmal a rendőrök gyűrűjében, soha nem felejtem el egyikük hideg kék tekintetét, akkor jutott el a tudatomig, mibe keveredtem, hogy ezek tényleg képesek az ütlegelésre is; amire azután sor is került a híres lánchídi csata során. Egy fotós elkezdte kattintgatni a gépét, így ő lett veszélyes közeg, betuszkolták egy rendőrautóba, engem átrántottak a többiek azok közé, akiktől már elvették a személyit, rám dobtak egy kabátot, elvonva a figyelmet rólam. A rendőrautót a többiek körbeállták, sokáig nem engedték elindulni.

Akiktől a személyi igazolványt begyűjtötték, azok ellen később a közlekedési rend megzavarása miatt indítottak eljárást, holott senki nem tett ilyet. A rendőrség állította le a forgalmat, a zsaruk terelték el a 86-os buszt, nem is voltunk annyian, hogy ne fértünk volna el a járdán, ahol egyébként ülősztrájk helyett - a hideg miatt - guggolósztrájkot hirdetett Szalai Józsi barátunk az őrizetbe vett Diószegi Olga miatt, akit azért vittek el, még az Akadémia utcából, mert pénzt gyűjtött Nagy Jenőnek, az egyik szamizdat újság, a Demokrata kiadójának.

Mindezt csak azért idéztem fel, hogy érthetővé váljék, miért fáj sokunknak annyira Demszkyék 2006 őszén mutatott érzéketlensége a rendőri brutalitások áldozataival szemben. Hiszen csupán egy bűnük volt: erkölcsi értékrendjük nem engedte meg, hogy ne adjanak hangot felháborodásuknak az ország miniszterelnöke leleplezett ocsmány hazugságbeszéde miatt. Így érthetővé válik, miért olyan nehéz megemészteni, hogy Demszkyék átvertek minket, a nyolcvanas évek (márciusi) fiataljait. Megpróbálták elhitetni, hogy velünk vannak, és nem a diktatúra apparatcsikjaival és kommunista ifjúsági különítményével. És úgy tűnik, nem csak most, már akkor is velük voltak, szívük szerint, titokban, a belvárosi zsúrfiúk, ahogy az általunk mélyen tisztelt Ottília nevezte őket.