És valóban. A hatalmát 2006 tavaszán legálisan - de, mint utóbb kiderült, a kormányzati felelősséggel való visszaélés árán, trükkök százainak segítségével, a választók szervezett félrevezetésének köszönhetően - megőrző szocialista-szabad demokrata koalíció kormánya ma is a helyén van.

Morális legitimitása azonban ma éppúgy nincs, mint ahogy a népszavazás előtt sem volt. Hiszen ez abban a pillanatban megsemmisült, amikor 2006. szeptember 17-én napvilágra került a májusi őszödi felvétel, és ország-világ előtt világossá vált, hogy a koalíció az újabb kormányzati felhatalmazást a demokrácia írott és íratlan szabályait súlyosan sértő cselekedetek árán szerezte meg.

Minthogy a demokrácia eme súlyos sérelmét azóta sem orvosoltuk, Magyarország kormányának helyzete e tekintetben egy vonásnyit sem változott. A népszavazás ugyanis sem elvenni, sem visszaadni nem képes egy kormány morális legitimitását. Arra eleve alkalmatlan.
Egy új választás, az igen, az visszaadhatná.

A közös jövőért

A koalíció mellett tűzön-vízen át kitartóknak meg kellene végre érteniük, ez a kormány már csak úgy szerezhetné vissza morális legitimitását, ha a kormánypártok a felhatalmazásuk megújításáért újra felkeresnék a választókat. Vagyis kezdeményeznék, lehetővé tennék az előre hozott választás kiírását. És ha azon a választók - mérlegelve a demokrácia sérelmére az előző választás előtt elkövetett cselekedeteiket, valamint a 2006 tavasza óta folytatott kormányzásukat - ismét nekik szavaznának többséget.

Meg kellene végre érteniük, hogy akármi legyen is az előre hozott választás eredménye, közös jövőnkért mielőbb fel kellene számolni a kormányzati legitimációs válságot. Hiszen ez az elmúlt másfél évben már többször is a parlamentáris kormányzati rendszer válságával fenyegetett. E lépés nélkül elképzelhetetlen közös ügyeink rendbetétele, alkotmányos berendezkedésünk szükségessé vált megújítása, a magyarországi politikai közösség alkotóelemei közötti normális viszony helyreállítása, az elvadult, elszennyeződött politikai közbeszéd megtisztulása. Elképzelhetetlen a visszahátrálás abból a zsákutcából, amelybe egyre esztelenebbül vádolva és provokálva egymást, egyre mélyebben gyalogoltunk be az elmúlt hét-nyolc évben. És mindezek okán természetesen a közjót szolgáló eredményes kormányzás is elképzelhetetlen enélkül, vagyis a kormányzati legitimációs válság felszámolása nélkül.

Ehhez pedig ma mindenekelőtt a kormánypártok belátására, együttműködési készségére lenne szükség. A helyzetükből adódóan az övék a nagyobb felelősség. És a labda, az érdemi kezdeményezés lehetősége náluk van.

A legitimitáshiány problémájának feloldásához persze hozzájárulhat a népszavazás. Hiszen arra nagyon is alkalmas, hogy jelezze, hol tart a kormány társadalmi legitimitásának, társadalmi elfogadottságának apadása.

Könnyű belátni, hogy ha a kormánypártok legálisan, vagyis törvényes körülmények között szereztek a szavazáson többséget, ám a kormányuk elveszítette morális legitimitását, ők azonban e tényt nem tekintik elég súlyos oknak ahhoz, hogy kormányzati felhatalmazásuk megújítását kérjék a választóktól, akkor mindazoknak, akik ezt elengedhetetlennek vélik, nincs más lehetőségük, mint hogy a kormányzat társadalmi legitimitásának, elfogadottságának megfogyatkozásában reménykedjenek. S ezért minden törvényes eszközzel küzdjenek.

Hiszen okkal gondolhatják, hogy a kormánypártokat csak ez, a kormány társadalmi legitimitása elfogadottságának jelentős mértékű csökkenése bírhatja rá esetleg a meghátrálásra, álláspontjuk feladására. Csak ez kényszerítheti rá őket, hogy belássák, talán mégiscsak jobb lenne mielőbb visszamenni a választókhoz a felhatalmazásuk megújításáért. Nem várni meg ezzel 2010-et, a ma sejthetőnél is megrendítőbb választási vereséget és a baloldal összeomlását idézve elő ezzel.

Teljes vereség

A népszavazás hiteles képet adott a kormány társadalmi elfogadottságáról. Ezért ma lényegesen más a helyzet, mint előtte volt. A közvélemény-kutatások ugyan már hosszú ideje a kormánykoalíció társadalmi legitimitásának, elfogadottságának folyamatos csökkenéséről tudósítanak, a felmérések eredményei azonban mindig vitathatók. Hiszen valójában csupán a pártok iránt megnyilvánuló, tét nélküli rokonszenvet jelzik.

Egy szabályos népszavazás számait azonban már nem érdemes vitatni, legfeljebb csak a kimagyarázásukkal lehet próbálkozni. Ám jelen esetben olyan egyértelmű az üzenet, hogy ennek átértelmezése, kimagyarázása is megoldhatatlan feladat elé állítja a koalíció pártjait.

Nincs mit szépíteni az eredményen. A koalíció teljes vereséget szenvedett. Tagjai legfeljebb a legrosszabb rémálmaikban gondolhattak erre. Népszavazáson a demokráciánk történetében soha nem volt még ilyen nagyarányú, ötven százalékot meghaladó részvétel. És az eredmény mindhárom kérdésben bőven kétharmad fölötti támogatást hozott a kormánypárti álláspont ellenzőinek. A szavazók több mint 82 százaléka egyaránt igent mondott a vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj eltörlésére. A kormánypártok néhány hete még az igen szavazatok kétmillió alá szorításában bizakodtak. Ehhez képest mindhárom kérdésben bőven túllépték az igenek a hárommilliót.

A miniszterelnök már jó előre igyekezett felkészíteni híveit a várható vereségre. De csak rá kellett nézni a csapatára a szavazás estéjén, amint felsorakoztak mögötte, hogy néma kulisszaként megosszák vele a vereség elismerésének lelki terhét. Félreérthetetlenül az arcukra volt írva, hogy megrendítő erejű csapás érte őket.

Belátható következmények

A Fidesz elnöke már az eredményt értékelő beszédében világossá tette, pártja a szavazást a kormánykoalíció egészségügyi reformelképzelésének megvétózásaként fogja fel. Már az egészségbiztosítási rendszer átalakításáról szóló törvény bukását is belelátja. Épp ezért e törvény önkéntes visszavonását javasolja a koalíciónak.

A javaslat ésszerű, hiszen megtakaríthatnánk vele egy újabb népszavazás költségeit. Nem telne el újabb fél év bizonytalanságban. A lehetséges befektetők, pénztárvásárlók, ha eddig még nem gyötörték volna őket a kétségek, e népszavazás nyomán és a várható újabb kilátásai ismeretében minden bizonnyal amúgy is jelentős mértékben elbizonytalanodnak szándékaikban, hiszen a mostani eredmény valóban előrevetíti az Albert házaspár kérdésében vélhetőleg a kora ősszel következő népszavazás ellenzéki sikerét is. Az pedig már egyenesen az egészségbiztosítási rendszer részleges magánosítását célul kitűző törvény ellen irányul. Egyre valószínűbb, nem érdemes komolyan számolniuk azzal a lehetőséggel, hogy bevásárolhatják magukat a hazai egészségbiztosítási rendszerbe, megszerezve a létrehozandó egészségbiztosítási pénztárak kisebbségi tulajdonrészét.

A hétfői parlamenti vitában a pártelnök megismételte az álláspontját. Vagyis kétségtelennek látszik, hogy a Fidesz elszánta magát a folytatásra. Távolságot tartva az utcai szélsőséges akcióktól, kevesebb támadási felületet kínálva magán az ellenfélnek, de emeli a tétet, növeli a nyomást a kormányon. Az egészségpénztári törvény visszavonására s ezzel az egészségügyi reform mellényének újragombolására szólítja fel.

A kormánynak, a koalíció pártjainak a jelek szerint ez eszük ágában sincs. E pillanatban még nyilván úgy vélik, hogy egyenlő lenne az önfeladással. A két koalíciós párt a törvénybe foglalt kompromisszumért is csaknem vért izzadt. Beláthatatlan következményekkel járna az együtt kormányzásra, gondolhatják, ha újra megnyitnák a kérdést. Ez bizony így van. Csakhogy ha ellenállnak, nagyon is belátható következményekkel számolhatnak. Az egészségbiztosítási törvény kilövésére kezdeményezett újabb népszavazás megjósolható sikere a koalíció kormányzati identitásának magját, a sikeres reformálónak az önképét semmisíti meg.

Azt pedig már csakugyan nehéz elképzelni, hogy még ilyen csapást elszenvedve is talpon maradhatnának. Hogy a koalíció szétesése, illetve párton belüli szakadás, összeomlás nélkül átvészelhetnék ezt az újabb garantálható kudarcot.

Már e népszavazás eredményeiből sem nehéz kiolvasni 2010-re a kétharmados Fidesz-KDNP-győzelem fenyegetését. Az SZDSZ megsemmisülését, parlamentből való kiesését, és az MSZP visszametszését arra a méretre, amellyel a kilencvenes éveket kezdte.

Hát nem érdemes akkor a kormánynak - és még inkább az MSZP-nek - komolyan elgondolkodnia egy radikális irányváltáson? Ami kifelé, vagyis visszafelé vezetne a zsákutcából. Őket is visszafele vezetné, és szükségképpen az ellenzéket is.
És persze az egész országot, amelyet most túszul magukkal vonszolnak.