Becsüljük meg, hogy ilyen érdekes országban élhetünk, hiszen olyan problémákkal kell megküzdenünk, amelyeket más, szintén demokratikus államban meg sem értenének az emberek.

A politológiai zűrzavar 2002-ben, a Kossuth téren kezdődött. Orbán Viktor hívására százezres tömeg jelent meg a Fidesz választási nagygyűlésén, mert a polgárok úgy érezték: meglehetősen igazságtalan volna, ha egy Medgyessy Péter képességeivel rendelkező politikus nyerné a voksolást a "Több pénzt az embereknek!" jegyében született kő primitív kampánnyal. A szocialisták és liberálisok ekkor alkották meg az utcai politizálástól való rettegés elvét, mondván: végtelenül veszélyes, ha egy párt a közterekre szólítja híveit.

A szocialistákat nagyjából értettük, náluk az ellenzéki mozgolódás történelmi okokból zsigeri idegességet okoz, az SZDSZ azonban a liberalizmus legszebb elveire hajított egy kupacnyi ganét, bár a honi szabadelvűektől megszoktuk az ilyesféle látványos önfeladást.

Mindenesetre a koalíciós pártok egységesen kijelentették, hogy ha a Fidesz nagygyűlést tart valamelyik köztéren, az veszélyes a demokráciára, és kész.

Ebben a szellemben döcögött el a mögöttünk hagyott hat esztendő: a kormánypártok hívei elfogadták, hogy rossz dolog, ha a népek nem csupán a négyévente tartott szavazásokon nyilvánítanak véleményt, de azért el-eljártak az MSZP tömegrendezvény-kísérleteire. Hiába, ez itt Magyarország, ugyebár. Ám most újabb, minden eddiginél komolyabb válság fenyegeti a demokráciát; a népszavazás. Az átkozott.

Pedig a népszavazás nem is olyan régen még igencsak jól működő intézmény volt: amikor a választók távolmaradásukkal fúrták meg a kettős állampolgárságot, akkor még bölcs volt a nép, és dübörgött a demokrácia. Ma meg ma van. Ma már destabilizál, leértékel, nevetségessé tesz, elbizonytalanít, sőt, anarchiába taszít és összeomláshoz vezet ugyanaz a népszavazás. És ebben az ócska színjátékban ismét az SZDSZ szerepe a gyalázatosabb.

A Szabad Demokraták Szövetsége kvázi nem létezik. Néhány budapesti hiperértelmiségi osztja országosan az észt, méghozzá úgy, hogy a valós helyzetről vajmi keveset tud. Olyan figurák döntenek rólunk, akiknek Magyarország néhány budai elit negyed legjobb részeiből meg a parlament környékének pár utcácskájából áll. És mélységesen megvetnek, lenéznek mindenkit - ha valakinek kétségei lennének efelől, csak emlékezzen Horn Gáborra, amint a népszavazás estéjén verbálisan az MSZP vezérkara felé sercint.

Van tehát egy szabadelvűnek már csak gúnyból nevezhető, a hatalomtól elszállt agyú törpealakulatunk, meg egy miniszterelnökünk, aki az előéletét ismerve nagy valószínűséggel élvezi a kormánypártok közti, és pláne a házon belüli pofozkodást. Neki játék ez az egész; egy kis politikai csihi-puhi, helyezkedés, aminek a végeredménye csupán abból a szempontból érdekes, hogy lehet-e tovább játszadozni, avagy sem. Baljóslatú elegy. Ha már így szóba került a demokrácia veszélye.