A Múzeumkertnél például kifejezetten eredményesen működtek. Az érdeklődők kevesebben voltak, mint a hajdani daliás időkben, amikor még Maróthy László és a hozzá hasonló intellektuális héroszok bizonygatták, hogy az MSZMP és a KISZ az egykori reformerek, márciusi ifjak, forradalmárok és szabadságharcosok méltó örököse és utóda. Idén nem szónokolt senki, ami vonzó ötletnek tűnt, ám a biztonsági intézkedésekkel mégis sikerült elriasztani a tömeget. A fővárosi polgár sok mindent megszokott és elvisel már, de azt mégis nehezen tűri, hogy a Múzeum körút 1. és 3. közötti szakaszon olyan személyi motozáson essen át, mintha a Bejrút-New York repülőjáratra akarna felszállni. Így csak maroknyian látták a többre hivatott művészek által bemutatott, egy gimnáziumi színjátszó szakkör előadására emlékeztető ünnepi műsort. (A "Hazám, hazám..." ária csodálatos volt.)

Ebédidőben az volt a legizgalmasabb kérdés, hogy emészthető lesz-e az omlett polgármester módra. (Egyszerűbben: Demszky tojással.) A rendezők megpróbálták lőtávolon kívül tartani a város első emberét, de valami dobóatléta-zseni (nem véletlenül jók a magyarok ezekben a számokban) mégis eltalálta. A főpolgármester később azt nyilatkozta, hogy a dobálás őt nem zavarja, az benne van a fizetésében. Ezt jó tudni, mert mégsem teljesen érdemtelenül veszi fel azt a havi fixet, van annak olyan része is, amire rászolgált. Félő, hogy a fővárosiak ezután még sokkal többet megtesznek azért, hogy a főpolgármester lelkiismeret-furdalás nélkül járulhasson a kifizetőkasszához, ugyanis azt ő maga is sejtheti, amit a városért tesz, még egy minimálbérre sem érdemes. Ünnepi beszéde viszont jeles eseménye volt a honi retorika gazdag történetének. Azzal kezdte, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt március 15-e nem volt piros betűs ünnep, így azért mentek a Petőfi-szoborhoz, mert meg akarták mutatni, hogy szabad magyarok akarnak lenni. Ez minden bizonnyal így volt, legfeljebb afelől lehetnek kétségeink, hogy a szabadságra vágyó magyarok mennyire tartották szabadságuk elengedhetetlen feltételének a maoista eszmék elterjedését és érvényre juttatását. Ám a főpolgármester azt is elárulta, hogy a 80-as években titkosrendőrök által felügyelt ünnepekből tanulta a legtöbbet a szabadságról és a nemzeti összetartozásról. Mi tagadás - ezt eddig is gyanítottuk, viszont soha nem is álmodtuk volna, hogy Demszky maga ismeri el. Úgy látszik, eljött ennek is az ideje, mert mind külsőségeiben, mind tartalmában olyan ünnepséget szerveztek a főpolgármesternek és pártjának, amelyik pontosan érzékeltette, miféle stúdiumokon edződött a létező szocializmus "demokratikus" ellenzéke.

De a beszéd mégsem a szokatlan önvallomások miatt érdekes igazán, hanem mert annyira önmagának ellentmondó, zagyva agyrémekből áll, hogy Demszky Gábor legendásan agyalágyult szónoklatai közül is kimagaslik. Az utóbbi években azzal táplálta hallgatóit, hogy a márciusi ifjak legfőbb követelése a 4-es metró volt, de az elmúlt esztendőben jelentős fejlődésen ment át az ország, mert az idén a legliberálisabb gond a vizitdíjra, a kórházi napidíjra és a tandíjra való sandítás lett. Demszky kifejtette, hogy a reformkorban igazságtalan volt a közteherviselés, mert a konzervatívok nem akartak hídpénzt fizetni, nem úgy, mint a liberálisok, akik fizettek volna, csak nem volt híd. Ma is vannak konzervatívok, akik egyszer azt mondják, hogy továbbra is a 4 millió adófizető viselje az összes terhet, máskor meg azt, ne adózzunk! (Itt talán Sas Józsefre gondolt, bár ő nem az a kimondott konzervatív.) Sőt úgy hiszik, hídpénz nélkül is lehet Lánchidat építeni, mondjuk lottóbevételekből. (A hídpénzt a Lánchíd átadásakor vezették be, azaz lehetett hídpénz nélkül is Lánchidat építeni.)

Mindenesetre a konklúzió az, hogy nem kell új rendszerváltás, amely megállapítás Demszky részéről tökéletesen érthető, hiszen ő az egyik fő felelőse az eredeti rendszerváltás - Gyurcsány "szép" kifejezését idézve - elkúrásának, a roppant aktív miniszterelnököt jó másfél évtizeddel megelőzve. Ha valakinek, hát Demszkynek felettébb rosszul jönne egy újabb, egy igazi rendszerváltás. A miniszterelnök sétával készült az ünnepi beszédre. Érdekes módon őt nem motozták meg a rendőrök, sem az in-kalosok, pedig voltak körülötte elegen. Este, a Művészetek Palotájában töprengő, tépelődő szónoklatot vágott ki a szocialista hazafiság tárgykörében. Természetesen azt is jelezte, nem neki van szüksége holmi önemésztő kritikára, hanem a nemzetnek. Hiszen mint mondotta: "A vezetők felelőssége, hogy ne diktáljanak olyan tempót és irányt, amelyet a nemzet nem képes követni." Magyarán: ő mindent jól csinált, csak ez a hülye népség képtelen lépést tartani vele. Ezek után igazán altruista nagylelkűség, hogy partnerséget ajánlott a paprikajancsi ellenzéknek meg az egész idióta nemzetnek, holott ezek csak hátráltatni szokták őt. A Fidesz nagygyűlésén több százezer ember vett részt. Ünneplésre vágytak.