Több mint tizenöt évvel ezelőtt vált nagykorúvá az addiktológia, a szenvedélybetegségek kezelésére, gyógyítására szakosodott orvosi ág. Nehezen kivívott önállóságát most maga a szaktárca nehezíti, újabb köveket gördítve a fiatal szakág útjába. A május 1-jén bezárásra ítélt OAI az Egészségügyi Minisztérium szerint túl kevés beteget látott el. Sineger Eleonóra szerint azonban érdemes a kulisszák mögé nézni.

- Az Országos Addiktológiai Intézet nemcsak gyógyítással foglalkozott, hanem koordinációs, tudományos és oktatóközpont is volt. Felügyelte és országosan összehangolta az addiktológiai járó- és fekvőbeteg-ellátó gondozók és osztályok munkáját, kidolgozta a betegek kezelésének szakmai protokolljait. Az intézmény tevékenységét szakmai műhelyként hét támaszgondozó teljesítette ki, s az itt dolgozó szakemberek egyúttal az OAI tudományos munkatársai voltak. Ez a hét pillér nagy erőt képviselt együtt, mert megelőző és terápiás központként működtek, sokszor évekig követve a kikerülő betegek útját, a kezelésben pedig több szakág orvosai fogtak össze. Minden jól ment addig, amíg a gondozók fix finanszírozásban részesültek.

- A finanszírozás két lépcsőben változott. Mit jelentett ez anyagilag?

- Néhány évvel ezelőtt a felére csökkentették a pénzügyi forrást, de akkor még azt mondtuk, összehúzzuk magunkat, s nem lesz nagy baj. Az OAI-t voltaképpen a hét gondozói intézménye tartotta el, valamint minisztériumi előirányzat támogatta. Később aztán ennek a finanszírozásnak is elvették a felét, tehát az utóbbi időben a fix összegnek mindössze a huszonöt százalékából kellett megoldanunk a működést. A dobozdíj és a vizitdíj megjelenése is visszavetette a forgalmat.

- Hogyan, mivel tudták pótolni a hiányt?

- Az elképzelések szerint a teljesítményfinanszírozásból kellett volna pótolnunk azt, amit elvettek. Csakhogy az addiktológiában az orvosi beavatkozások pontértékének nagyon kevés a pénzügyi szorzója, vagyis igen kevés pénz jár ezeknek az összetett betegségeknek a kezelése után, ezért abból nem lehet eltartani az ágazatot. Nem véletlenül hagyták meg Németországban is az addiktológiai és pszichiátriai betegek gondozását végző intézmények fix díjazását. Hazánkban a szakemberek évek óta csak fedődiagnózisok felállításával tudták megvédeni a gondozókat a csődhelyzettől. Minden szenvedélybetegség sok más szervi károsodást von maga után, például májkárosodást, szív- és érrendszeri problémákat, másodlagosan megjelenő pszichiátriai betegségeket is okoz, s a kórisme leírásakor sok esetben ezeket sorolták az első helyre, mert több pénz járt értük az egészségbiztosítótól.

- Ez olyan látszatot keltett, mintha kevés lenne az addiktológiai beteg.

- Igen, ez öncsalás volt, de tegyünk hozzá két mozzanatot. Egyrészt kezeltük a fedődiagnózis alapján megállapított betegséget is, hiszen, mint említettem, csapatban dolgoztunk. Másrészt illett volna a számok mögé nézni, mert akkor kiderül, hogy tévedésen alapul a következtetés. A szenvedélybetegek most bajba kerülnek, sőt a pszichiátriai ágazattól is elveszik a fix finanszírozást. Bár a pszichiátria valamivel jobb helyzetben van, mint az addiktológia, mert ott kissé nagyobbak a gyógyítás után járó összegek, de így is sok gondozó jutott máris csődhelyzetbe. Az egész társadalmat érintő egészségrontó döntésnek tartom, hogy a Lipótot jogutód nélkül szüntették meg. Összesen kétezer pszichiátriai és szenvedélybeteget láttak el ott. Minden egy helyre összpontosult, együtt volt például a memóriaklinika, az epilepsziaközpont, az alváslabor, ami mind nagyon fontos az addiktológia szemszögéből is, mert sok addiktológiai beteg szenved másodlagos alvászavarban, memóriaproblémákban vagy epilepsziában. Nem lehet úgy kiiktatni egy intézményt, hogy valahol másutt ne gondoskodnánk a betegek ellátásáról.

- A kormány a járóbeteg-szakellátást akarja fejleszteni. Hatékony lehet ez a szint a pszichiátriában és az addiktológiában?

- Az valóban megoldást hozna. Ennek az akaratnak azonban jelenleg az ellenkezője látszik. Ha már nem fejlesztik, akkor fönntartani kellene a járóbeteg-ellátást, és nem ellehetetleníteni, működésképtelenné tenni. Világszerte az az irány, hogy legyen több és korszerűbb szakrendelő, gondozó, illetve úgynevezett félutasház, ami a szakrendelő és a kórház közötti ellátást fedi. Tény, hogy a kórházi ellátásnak van hátránya is, mert a beteg például túlságosan megszokja az önállótlanságot. A korszerű gondozók jobban segítik a pácienseket abban, hogy visszatérhessenek a társadalomba, a családba. A drogmegvonást, a delírium kezelését ma már intenzív belosztályokon végzik a nálunk fejlettebb országokban.

- Hány beteget látnak el az addiktológiai gondozók?

- Egy orvos átlagosan harminc-negyven beteget lát el naponta, a pszichoterápiás esetekből ennek a felét. A betegek egy részét már csak túlórában képesek kezelni. Egy olyan országban, ahol rengeteg a függőségtől szenvedő beteg, miközben egyre kevesebb az ellátóhely, nem lehet alacsony kihasználtságról beszélni. Most még csak kétezer beteg kószál a Hárs-hegyen, de ha nem javul az ellátórendszer, óriási baj lesz. Ezeknek a betegeknek nincs önkontrolljuk, s ha kicsúsznak az orvosi gondozásból, nagy részük az utcán köt ki hajléktalanként.

- Mi van a kezelés alatt állókkal?

- Ők munkaképes emberek, a legtöbben dolgozni járnak, és - többek között a korszerű terápiának köszönhetően - a külvilág semmit nem érzékel a bajukból. Európai, nemzetközi tudományos szervezettel együttműködve dolgozunk azon a programon, hogy a háziorvosok munkáját segítve a lehető legkorábbi stádiumban vonjuk gondozásba a szenvedélybetegeket, leginkább az alkoholfüggőket. Meg is kezdtük a háziorvosok fölkészítését nyolc éve, de ez még csak töredéke annak a munkának, ami ránk vár. Tovább kell fejleszteni a járóbeteg-ellátást, a háziorvosok továbbképzését, másként a beteg idő előtt meghal vagy munkaképtelen lesz, és kezeletlensége miatt szerencsétlenségbe sodorja a környezetét is. Most a megmaradásunk a tét.

- Mit jelent ez az orvosok egyéni sorsában?

- Sok szakember válik munkanélkülivé, és nem tud másutt elhelyezkedni. Magánpraxis indítása szinte lehetetlen, mert a lelki betegek zöme azt nem képes megfizetni. Egy út marad: a külföldi munkavállalás. Svédországban, Angliában tárt karokkal várják a magyar szakembereket, de ez nem oldja meg az égető hazai gondokat.