Simort szocialista berkekben Gyurcsány Ferenc potenciális utódaként tartják számon, érdemes hát odafigyelni rá. Még akkor is, ha éppen a minap betonozták be a szocialisták Gyurcsányt a miniszterelnöki székbe. A szocialisták felmérték a helyzetet, és belátták: hiába szenvedtek megsemmisítő vereséget a március 9-i népszavazáson, az ellenzék vezére, Orbán Viktor a Fidesz március 15-i ünnepi nagygyűlésén elmondott beszédével bizonyította: nem akarja híveit arra biztatni, hogy utcai tüntetésekkel kényszerítsék ki az előre hozott választásokat.

Sőt, úgy tűnik, bár az ellenzékiek folyamatosan nyomás alatt tartják Gyurcsányt a trágár hangú őszödi hazugságbeszéd óta, politikai érdekeik - bármilyen meglepő is - azt kívánják, hogy a szocialisták ne tudjanak megszabadulni a lejáratódott, erkölcsileg elkoptatott, rendkívül népszerűtlen vezetőjüktől. Ha tényleg ez az ellenzék stratégiája, és sikerül megvalósítania, akkor valóban megalázó vereséggel számolhat a baloldal 2010-ben.

De addig még sok víz lefolyik a Dunán. Amíg eldől, ki nyeri meg a harcot a politikai hatalomért, esély sincs rá, hogy az ország vezetői olyan kérdésekre találjanak konszenzusos választ, mint amilyeneket Simor András, a jegybank elnöke feszegetett.

Könnyű belátni, hogy a tekintélyét - a korrupciók gyanúja, a hiteltelen, lépten-nyomon bűncselekmények gyanújába keveredő politikusok miatt - elvesztő kormánytól nem veheti jó néven az ország népe, hogy nem átallná megfosztani szerzett szociális jogaitól olyan ködbe vesző tervek miatt, mint a "hosszabb távú versenyképesség", a "visszatalálás a növekedési pályára", vagy holmi "inflációs célok".

A jegybank elnökének kellene a legpontosabban tudnia, hogyan került adóságcsapdába az ország, hiszen ő már akkor is ott dolgozott a nemzeti banknál. Pontosan tudja, hogy azután oly módon vezényelték le a privatizációt, hogy - miközben az adósságok miatt beindították a kamatszivattyúkat hazánk ellen - még nemzeti vagyonunk is szőrén-szálán eltűnt; közben pedig az államadósság nem csökkent, hanem drámai módon megnőtt.

Simor úgy véli: "a magyar lakosság jelentős része idestova 18 évvel a rendszerváltás után sem érti, mitől lehet sikeres egy ország (...) a globális piacgazdaságban. Nem érti, vagy nem akarja elfogadni, hogy ez a mai világ a szabadságról, a felelősségvállalásról, a folyamatos változásokhoz való rugalmas alkalmazkodásról szól, nem pedig arról, hogy ha némi stiklizés után az adónkat esetleg befizettük, akkor az államnak kötelessége gondoskodni munkalehetőségünkről, jövedelmünkről és jólétünkről."

Véleményem szerint a jegybankelnöknek meg azt kellene megértenie, hogy nem sértegetheti az embereket, akiknek túlnyomó többsége becsületesen dolgozott és tisztességesen adózott az elmúlt évtizedekben. A "nyugdíjrendszer lazaságát" bírálni akkor, amikor a nyugdíjasok már nem tudják kifizetni a rezsit sem; "európai mércével mérve is gáláns családtámogatási rendszerről" beszélni akkor, amikor egyre kevesebb gyerek születik, tényleg veszélyeztetve a nyugdíjak forrását; a minimálbér intézményét kárhoztatni azt állítva, hogy "ezzel már eddig is egész iparágakat sikerült elűznünk Magyarországról", olyan ócska demagóg szöveg, amire jegybankelnök nem ragadtatta magát emberemlékezet óta.

Vajon Simor kinek az érdekét szolgálja, amikor azt javasolja, hogy el kellene törölni a minimálbér intézményét? A magyar nemzetét, amelynek bankját irányítja, vagy a globális pénzügyi tőkéét? Vajon a jegybank jól fizetett elnöke - a jelenlegi minimális megélhetési költségek mellett - mekkora bért tartana versenyképesnek polgártársai számára a sokmilliárdos közpénzből támogatott multinacionális cégeknél?

Simor András is látja, hogy miközben a szakadék szélén van az ország, aközben "virágzó korrupció drágítja a közbeszerzéseket és torzítja a gazdasági döntéseket". Lényegében háborítatlanul - teszem hozzá.

Figyelemre méltó, hogy politikusaink és barátaik mindig az állam üdvére hivatkoznak, ha a hatalmuk vagy az állásuk veszélyben forog.