Két párt is törekszik Magyarországon a néppárt cím megszerzésére: a Fidesz és az MSZP. Természetes ez?
A néppárt megjelölést Nyugat-Európában a konzervatív mérsékelt jobboldal már jó ideje lefoglalta magának, ezért nem keresztelik át magukat baloldali pártok néppártnak. Napjainkban a néppártiság egyfajta modern konzervativizmust jelent. Tony Blair és tanácsadói 1997 óta azt vallják, hogy ők azért Új Munkáspárt, mert egyesítik a bal- és a jobboldal legjobb vívmányait és hagyományait, és szerintük ezt akár néppártiságnak is lehet nevezni. Hogy pontosan mit értenek ezen az egyesítésen, azt nem tudom. A posztkommunista pártokból a feldolgozatlan múlt s a hajdanán az emberiség ellen elkövetett bűntettek miatt nehéz lesz néppártot varázsolni. Nemcsak a magyar, hanem az összes volt szocialista országbeli baloldali pártnak van egy óriási problémája: a múltja. Nem tudnak könnyen megszabadulni attól, hogy negyvenöt éven át országuk egyetlen pártjaként alapvetően más baloldalt hoztak létre, mint a hosszú ideje demokratikus múlttal rendelkező nyugati baloldali pártok. Azt, hogy a Fidesznek hogyan sikerül a néppárttá válás, a jövő dönti el.
Tehát nem feltétlenül önmeghatározás, hanem a választók megnyerésére igyekeznek a politikai pártok kijelenteni magukról, hogy kicsodák?
Az angol Munkáspárt ezzel a retorikával próbálja meg egyszerre jobb- és baloldalról megközelíteni azokat a szavazókat, akik valahol középen állnak, s akiknek döntő szerepük lehet a választásokon. Sajnálatosnak tartom, hogy a mai politikai világ jobbára nem valódi esszenciákról, igazságokról szól, hanem az imázsalkotás szóbeli szintjéről, azzal a céllal, hogy szavazatokat szerezzenek. A politika egyre inkább a marketingnek és a menedzselésnek egyik válfajává kezd válni.
A volt szocialista országok baloldali pártjai példát vehetnek nyugati társaiktól? Egyes magyar politológusok szerint az MSZP a Blair-féle Munkáspárt példáját követi.
A nyugati baloldali pártoknak is van egy nagy problémájuk: választ találni arra, hogy milyen egyenlőséget hirdessenek meg. Az emberek anyagi egyenlőségét nem lehet megvalósítani, az esélyegyenlőséget valamennyire igen. De ott a következő kérdés: mivel legyen az az esélyegyenlőség egyenlő? A posztkommunista országokban az egyenlőségre való törekvés mintha teljesen eltűnt volna. Régóta furcsállom, hogy míg Nyugaton a jobboldal támogatja a globalizációt és a multikat, addig a posztkommunista országokban a baloldal teszi ugyanezt. Ez magyarázza meg azt, hogy hogyan tudott minden gond nélkül egy asztalhoz leülni és közös nyilatkozatot aláírni az iraki kérdésben a baloldali Medgyessy és a lengyel Miller, valamint a jobboldali Aznar, Berlusconi és Rasmussen. Medgyessy Péter és köre megpróbál valamiféle Blair típusú szociáldemokráciát kialakítani a magyar baloldalból, de ez a múlttal való szembenézés nélkül nem fog menni. Az angol Munkáspárt harmadikutas politikája egészen más, mint az MSZP-é. Egyébként tényleg tett valamit Medgyessyért a mostani brit kormány. Orbánnal viszont nem volt jó a viszonya, de hogy miért, azt nehéz pontosan megmondani. Talán az a lendület és az a stílus nem tetszett egyes nyugati államoknak, ahogyan Orbán Viktor védte Magyarország érdekeit az EU-val szemben. Az, ahogyan Magyarország érdekét helyezte előtérbe.
Kissé leegyszerűsítve: attól vált egyes nyugati vezetők szemében Orbán Viktor nacionalistává, hogy védte a magyar érdekeket?
Régebbi elméletem, hogy Orbán tulajdonképpen egy magyar gaulle-ista: elfogadja az európai egységet, az integrációt, de ugyanakkor nemzetállam kategóriában gondolkodik, és ezt nem rejti véka alá. Ez nem tetszett az angoloknak, holott ők is nacionalisták, védik a nemzeti érdeket, csak más stílusban. S mivel Orbán Viktor komoly, erőt sugárzó politikus, nem lehetett figyelmen kívül hagyni, amit mond. Nincs ez másképp Magyarországon sem. Már egy éve megdöbbenve tapasztalom, hogy amikor Magyarországra jövök, s akár jobb-, akár baloldali érzelmű emberrel társalgok politikáról, három percen belül kiről beszélünk? Orbán Viktorról.
Egészségesnek tartja ezt a jelenséget?
Ez annyit jelent, hogy ő a domináló személyiség a magyar politikában. Márpedig demokratikusan megválasztott domináló egyéniség nagyon régen nem volt Magyarországon. Orbán Viktor igen fiatal, még sokáig ott lesz a magyar politikában.
Sokan vallják, hogy meg kell adni a volt kommunistáknak azt a bizalmat, hogy az elmúlt tizenkét évben megváltozhattak.
Természetesen változhattak. De nem úgy, hogy krampuszból Mikulások lettek. Senki sem tud teljesen megszabadulni a múltjától. Ha valaki azt mondja ma magáról, hogy baloldali vagyok, az azt jelenti, hogy sok mindent magam mögött hagytam, nem hiszek az egypártrendszerben, de azért megőriztem néhány dolgot az örökségemből? Nem állítom, hogy negyvenöt év kell a változáshoz. De sokat segítene, ha a múlttal való leszámolás az eddiginél radikálisabb lenne. Ha végre szembenéznének azzal, kik voltak, mit csináltak. Nem törvényszék elé kell állni, hanem bizottságot létrehozni, amelyben olyan külföldiek is részt vennének, akik más látásmódot hoznának a tisztázásba. Úgy, mint ahogy Dél-Afrikában tették az Igazság és Kiengesztelődés Bizottságban. Ez a szembesülés sehol sem történt meg a posztkommunista világban, és meggyőződésem szerint Németországban sem sikerült teljesen, mert nem a keletnémet társadalomból indult ki, hanem külső, nyugatnémet nyomásra történt meg. Igaz, jóval tisztább a légkör a volt Kelet-Németországban, mint Magyarországon, Lengyelországban vagy Szlovákiában, hogy Romániáról ne is beszéljünk. Ezekben az országokban a múlt tovább fogja mérgezni a politikát. Csehországban volt egy részleges megtisztulás, de ott az is segített, hogy a kommunista párt a nevében és a jellegében is megőrizte kommunista voltát.
A magyar jobboldalnak is van múltja, még ha csak tizenkét évben lehet is mérni. Milyennek látja a jelenüket?
A magyar polgári oldal sokkal nyíltabban vállalja az identitását, s éppen azért, mert 1989 előtt nem volt múltja. Ők az elmúlt tizenkét évben azzal voltak elfoglalva, hogy kitalálják önmagukat. A Fidesznek sokan szemrehányást tettek amiatt, hogy átment a középbalból a középjobb irányába. Pedig arról van szó, hogy a magyar társadalom nagy része úgy konzervatív, hogy elhatárolja magát a kommunista múlttól. Ez egy tagadás, ami nagyon megnehezíti a magyar jobboldal szerepét, s ebből igen nehéz kormánystratégiát kialakítani. Az a múlt, amire a Fidesz visszanéz, elsősorban az 1998-2002-es ciklus. A kongresszusuk után most úgy érzem, hogy ugyan vissza-visszanéznek arra a négy évre, de már előretekintve 2006-ra készülnek fel. A kongresszuson elhangzott terveket kezdeményezésként és kezdetként sikeresnek tartom. Az új stratégia, amely szerint feladják az eddigi kemény vonalukat, megváltoztathatja a mostani politizálás hangulatát. A nemzeti jelleg hangsúlyozása sokaknak tetszik, de mások nem érzik magukat jól ebben a diskurzusban.
Egyes vélemények szerint az, hogy mind az MSZP, mind a Fidesz önmaga felépítésével lesz elfoglalva, valamivel békésebb időket hoz a magyar politikába.
A tavaly április óta eltelt egy évben kiderült, hogy a Fidesz nem fog szétesni, szemben az 1994-es választások utáni időszakkal. A Medgyessy-kormány a győzelem után óriási lendülettel támadt neki a jobboldalnak, és sikerült lenyomnia a Fidesz népszerűségét 35 százalék körülire. Ám ez a 35 százalék igen stabilnak látszik, s ezzel kinek így, kinek úgy, számolnia kell. A Fidesz és az MSZP nem él egymástól elszigetelten, hanem az egyik hat a másikra: amit az MSZP művel, befolyásolja a Fideszt és viszont, és így keresnek egyfajta egyensúlyt. Önmaga felépítésével kapcsolatban a Fideszt könnyebb helyzetben látom. A baloldali koalíció nem koncentrálhat csak önmagára, mert kormányoznia is kell. Pillanatnyilag az a minimális követelmény lebeg célként előttük, hogy mindenáron be kell kerülni az EU-ba, s ha az megtörtént, fellélegezhetnek. Ám az még nem világos számomra, hogy mit terveznek magukkal a csatlakozás után.
Időközben az iraki háború kapcsán kiderült, hogy a csatlakozáskor közel sem egy egységes Európai Unió tagjává fogunk válni.
A 2003. év olyan történelmi fordulópont, amelyet szerintem 1945 óta nem láttunk. Fontosabb, mint az 1989-es esztendő volt. Amerika és az Egyesült Államok - ami nem egészen ugyanaz, hiszen Amerika a kulturális, az Egyesült Államok az állami oldala - ráeszmélt arra, hogy olyan katonai, gazdasági, pénzügyi, kulturális, technológiai tudása és fölénye van, aminek senki sem tud ellenállni, s képes a világot átalakítani a saját elképzelése szerint. Precedens nélküli, ahogy Irakot - a technológiailag legfejlettebb arab államot - húsz nap alatt sikerült meghódítani. Ahogy a franciák mondják: nem szuper-, hanem hiperhatalom jött létre. Ennek a háborúnak a kapcsán az Egyesült Államok arra is rájött, hogy a nagy vetélytárs, az egységesnek hitt Európa megosztható. Elképzelhető, hogy az USA jövőbeni stratégiája erre a megoszthatóságra fog épülni. Teljesen új helyzet állt elő, hiszen 1945 óta az USA egy oldalon állt Nyugat-Európával a Szovjetunió elleni és a demokratikus értékeket védő harcban.
Egy évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy az EU nem pusztán gazdasági vagy politikai érdekei miatt, hanem némileg érzelmi alapon, az egységes európai kultúra jegyében is szeretné tagjai között látni a közép-európaiakat. Most úgy tűnik, mintha a bővítés előtt nagy próbatétel adatott volna, s abba mindenki belebukott.
Nemcsak Európa, hanem Amerika is megbukott, mert valamelyest elárulták a demokratikus elveiket. Úgy látom, hogy az amerikai gondolkodás nem tartós, hanem alkalmi szövetségesekre számít. Nem számolták fel a NATO-tagságukat, de abba az irányba haladnak. Szerintem Közép-Európából nézve Amerika nem megbízható partner. Ennek a térségnek tartós, megbízható szövetségeseket kell keresnie, mivel a kis államok mást nem tehetnek a mai modern világban. Hogy innen hogyan tovább, azt még nem lehet tudni, de felettébb izgalmas éveknek nézünk elébe. Franciaország és Németország nélkül nincsen Európai Unió. E pillanatban az EU 15 százalékban látja el a szövetségi rendszerben azokat a teendőket, amelyeket hagyományosan az állam látott el, a fennmaradó 85 százalék pedig egy államok közötti rendszer. Valljuk be, furcsa képződmény az Európai Unió. Egy év múlva Nyugat-Európának el kell kezdenie megtanulni, hogy mit jelent valójában Közép-Európa. Ez azt jelenti, hogy jó néhány évig saját magával lesz elfoglalva. Ugyanakkor a nyugat-európai politikai elitnek is megvan a múltja, az atlanti múlt, amelynek az Egyesült Államok is tagja volt. Nehéz lesz megszokniuk, hogy az az Amerika már nem létezik. Újra ki kell találniuk, hogy mit jelent az: Európa.

Veress Kata, Heti Válasz