A "szómen" őszödi formában volt, ami ilyenkor, tavaszelőn különösen figyelemre méltó teljesítmény. Hegyesre faragta magát erre a napra, hogy állni tudjon, mint a cövek, ha leverik. De nem! (Szerencséjére.) Leverésről nem esett szó. Egy helyben sem bírt állni, a koreográfiát eleve egy (túl)mozgásos emberre szabták, aki jön-megy, leül (fél fenékkel), majd ismét pattan, mint a labda (gumiból volna?), s a gesztusai!..., igen, arról egyszer (még) tanulmányt kellene írni, kézmunkája olykor a lábét is fölülmúlja, s együtt valóban nemes egységet alkot, lendületes arcélével összhangban.
De mindez csak forma. A tartalomról külön kell beszélni.
Viszont nem könnyű.
Ugyanis a tartalom sokkal nehezebben elemezhető, noha roppant egyszerű. Gyurcsány Ferencnek ezen a szombati show-műsorban a semmi ágán ült szíve, kis teste hangtalan vacogott - sebaj, beszélt helyette a mester. Hiszen szavakat formált, határozottan úgy hangzott, mintha hangok hagynák el ajkait, sőt mondatok, amelyekben már-már megnőtt az értelem, pedig nem.
A miniszterelnök erősen (egyben gyengéden) kereste önmagát, de nem találta. Amit szemmel láthatóan nem akart elhinni, hiszen eddig úgy tudta, ott van valahol a közelben - kinyújtott karja most azonban csak a levegőben kaszált, ujjai között átfolyt a semmi, kezét hiába szorította ökölbe; üres ököl maradt.
Egyetlen üres ököl, mint valami felkiáltójel. De kérdésnek görbülve.
Mi lesz vele?
Jaj, mit hoz a holnap, a ma, illetve a tegnap?! Röpült hajója, s rajta a tegnap hősét látta közönsége. Lesütötte szemét. Mert az ilyesmivel valóban nem kellemes szembenézni.
Gondoljunk bele! Áll (jön-megy, ami szinte természetesnek is vehető egy ilyen "haladó" embernek esetében) velünk szemben pártelnökünk, miniszterelnökünk, akitől azt várjuk, hogy "megmondja a frankót", megmutassa a kivezető utat, valamint az alagút végét, persze, nem mindegy, melyiket..., ilyesmit várunk, s helyette kapjuk, amit kapunk. Szó, szó, szó. De a veleje? (Őrült beszéd? S persze, a kérdés változatlan, hogy van-e benne rendszer. Vagy csak a rendszerben van beszéd, sok beszéd, amelynek - mint tudjuk - sok az alja, vagy aljassága?)
Nem tudjuk, mire számított a szocialista párt ezen a szombaton. Számított-e (még) valamire egyáltalán. Ha nem, azt kapta, amit várt. Ha igen, az előzmények ismeretében sokkal többre akkor sem számíthatott.
Egy kétségbeesett embert látott maga előtt, aki mindent mondott, és annak ellenkezőjét is. Megrótta a reformgőgöt, amelynek ő az etalonja. Leváltotta az egészségügyi minisztert, akit nem ő nevezhet ki. Újra akarja tárgyalni a koalíciós szerződést, amelynek revízióját nem is olyan régen még ő utasította el a leghevesebben.
Mindeközben pedig - mint mindig - csakis ő bírt versének hőse lenni, első és utolsó mindenik dalában; egy ember, aki furtonfurt a mindenséget vágyja versbe venni, de még magánál tovább soha nem jutott.
Most sem.
A király esztelen.