Visszaszolgáltatás helyett a spekulánsokat gazdagító kárpótlás történt. Az állami vagyon privatizációjakor viszont piaci verseny helyett olyan bürokratikus alkufolyamat zajlott, amelybe hazaiak csak kapcsolati tőkével jól körülvéve kapcsolódhattak be. Az agráriumot a feldolgozó élelmiszeripar külföldi kézre juttatásával vágták el az érvényesüléstől. A gazdaság erőforrásainak csaknem kilencven százaléka külföldi tulajdonosok ellenőrzése alatt áll (energiahordozók, telekommunikáció, nyersanyagok, kis- és nagykereskedelem, hitelnyújtás). Az egyedüli hazai erőforrás a munkaerő. A káros folyamatot bemutató és változásért kiáltó kevés számú politikus rövid úton kikerült a rendszerváltás fő sodrából, a gondolataikat kifejtő gazdasági elemzőket és közgondolkodókat vagy elhallgattatták, vagy a fősodor által uralt média tüntette fel haladásellenes színekben őket. Korábban mérvadónak számító szellemi műhelyek kezdték el összefonódásukat az erőforrások új uraival, és sugározták hamis üzeneteiket. Mára a társadalom harminc százaléka véglegesen lecsúszott, további ötven százalékra pedig ugyanez a sors vár.

Az elszegényedés tényei

Ennek alapja a lassú gazdasági növekedés, amely alig éri el összesítve a negyven százalékot. Ezt a növekedést sokkal kevesebb munkaerő foglalkoztatásával, a termelékenység gyors növekedésével érte el az ország. 1989-ben csaknem öt és fél millióan, ma már 3,9 milliónál is kevesebben dolgoznak hazánkban. A reálbérek a 2006-2007-es zuhanást is bekalkulálva, újra visszaestek az 1989-es szintre. A bekövetkezett szerény növekedés még részben sem a munkavállalók anyagi felemelkedését szolgálta. Nálunk a legtöbb az egy évben ledolgozott munkaórák száma és a legalacsonyabb az órabér a visegrádi országcsoportban. Az alacsony bérekhez az unión belüli harmadik legmagasabb adószint tartozik. Az állam díjként-illetékként többet szed be a lakosságtól, mint társasági adóként a vállalkozásoktól. Sokan gondolják úgy, hogy előlük a jövedelmet a magasabb jövedelemkategóriákba tartozók szippantották el. A tények azonban nem ezt igazolják. A rendszerváltás előtt a tíz jövedelemkategória közül a legfelső képviselői a nemzeti jövedelem húsz százalékát tudhatták magukénak. Ma ez az arány huszonöt százalék. Egyik további jövedelemkategória sem tudta növelni százalékos arányát, viszont a kilencedik kivételével mindegyik veszített, az alsó három is drámai veszteségeket szenvedett.

Infláció, kamatok

Trendelemzők a mai napig a gazdaság sikerágazatának tüntetik fel a külkereskedelmet. Hazánk külkereskedelmének jövedelemhatékonyságát könnyen ellenőrizhetjük a cserearány-mutatók segítségével. Nos, mi bőven veszítettünk a rendszerváltás óta. Tizenegy évben romlott, hat évben pedig javult a mutató. Összességében tizenöt százalék körüli a romlás. Mindez nem azt jelenti, hogy a zömében idegen tulajdonú exportcégeknek nem érdemes hazánkban kereskedniük. Az ő érdekeltségük nem Magyarország nemzeti jövedelmének maximalizálásához, hanem saját vállalatuk profitmaximalizálásához fűződik. A kettő éles ellentétbe kerülhet egymással. A cserearányokon Magyarország veszít. Ezt mutatják a számok. A multik profitja nő a magyar nemzeti jövedelem kárára. Amíg az exportcégek munkaadói egyre kevesebbet adnak egyre több és hatékonyabb munkáért, addig az infláció és a magas kamatok révén az állam az amúgy is magas adókon túl kurtítja meg a jövedelmeket.

A magas infláció elegendő ok az állandóan magas kamatszintre. Az infláció szintjének aktuális karbantartását viszont rendre az állam végzi az áfa és más adók emelésén keresztül. Ebből többletbevételei származnak. A magas infláció és az államkassza drámai eladósodottsága miatt az államot zsarolhatják a hitelezői a magas kamatok fenntartása érdekében.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a rendszerváltozás után az elszabaduló infláció és az azt követő állandósult magas kamatszint következtében évente a nemzeti jövedelem öt-hét százalékát kell feláldoznunk. A gigantikusra nőtt fogyasztói hitelállomány okán is jelentős jövedelemveszteség éri a lakosságot: az itt alkalmazott kamatszintet - 10-15 százalékkal is meghaladja az inflációt - méltán nevezhetjük uzsorának. Csak 1998 és 2002 között mérséklődött az infláció csökkenése miatt a kamatokon keresztüli jövedelemelszívás. 2002-től újra drámai fordulat állt be. A jövedelemlecsapolás mindkét csatornája újra üzemel. A tavalyit is beleértve minden évben romlott a cserearány - összesen mintegy öt százalékkal -, és a melegen tartott infláció sem tette lehetővé a kamatszint jelentős mérséklését. A kamatok újra emelkedni fognak. A gazdaság csökkenő jövedelmeiből egyre kevesebb marad az országban, ennek kárát már a felső jövedelemkategória is érzi.

A kiút

A megoldáshoz először a helyzetet kell kendőzetlenül feltárni. Ehhez biztatást ad, hogy a rendszerváltás relatív nyertesei sem érzik már igazán jól magukat a bőrükben. Itt az ideje a valódi számvetésnek. Ki lehet mondani, hogy az elszegényedést nem a magyar vállalkozói réteg gazdagodása okozta, hanem a magyar érdekeket semmibe vevő gazdaságpolitika, amely ajtót, ablakot nyitott a megtermelt jövedelem kiszivattyúzásához. Az észlelés nem időben történt, de talán még nem végzetesen későn. A kialakult egyenlőtlen munka-tőke küzdelemben az egyetlen hazai erőforrás, a munkaerő, legtöbbször a saját kormányára sem számíthatott.