Mivel a rendszerváltás alapjait a "paktum" rakta le, nem csodálkozhatunk, hogy egyfelől érvényben maradt a diktatúra éveiben született megannyi jogszabály (az "új" alkotmány szövegének jelentős hányada is), másfelől az azóta hozott új jogszabályok sem a korlátlan népfelség elve jegyében születtek, hanem a rendszerváltó elit gondolkodásmód szerint, amelynek továbbra is a tiltás és a korlátozás a lényege.
Mire gondolok? Arra, hogy a nép egyszerű fiai két okból még ma sem juthatnak tisztes megélhetést biztosító polgári tulajdonhoz. Egyik oldalról az állami javakból semmizték ki, amikor a rendszerváltók a társadalmi tulajdont - a nemzeti termelő tőkét - lényegileg szétosztották a multinacionális privatizátorok között, a felvett állami kölcsönök kvázi jelzálog-követelése fejében; természetesen a komprádor burzsoáziát "megillető" busás jutalék "elkülönítése" után (vö. "spontán" privatizáció). Olyan törvényeket szabtak, amelyek hosszabb távon is csupán a rendszerváltó elit tagjait hozták tulajdonosi helyzetbe, a kisembereket még potenciálisan sem. Nem volt népirészvény-konstrukció, és nem valósították meg a valódi munkavállalói tulajdonlást sem. (Ki és hol hallott már olyan rendszerváltásról, "demokratikus" kapitalizmusról, amelyben a dolgozók társadalmi tulajdonát ellopják, elkótyavetyélik, ám a titokban felvett államkölcsönök összes kamatterhét utóbb rájuk terhelik? Ki hallott már olyan "eredeti tőkefelhalmozásról", amelyben a közüzemi szolgáltatók működő tőkéjét - a hálózatok kiépítését - az új fogyasztók finanszírozzák, akikkel azután a fogyasztói árakban megfizettetik az eszközarányos profitot, amelynek induló tőkeösszegét ők maguk fizették be?)
Eközben a kivételezett reformkommunista körök tagjai - titkos megállapodások és elvtelen, azóta elégetett (vö. ÁVÜ) "szerződések" alapján vagy anélkül - százmilliárdokat hordtak szét, akár az Állami Vagyonügynökség asszisztálásával, akár a csődbe ment állami kereskedelmi bankok csődportfólióinak "konszolidációja" vagy a mindmáig büntetlenül véghezvitt effektív bűncselekmények révén. Más oldalról olyan jogszabályokat alkottak, és alkotnak még ma is, amelyek kifejezetten korlátozzák a polgárokat vállalkozási szabadságukban. A cégalapítás és -működtetés olyan terhekkel jár, amelyeket egy átlagos vállalkozás képtelen teljesíteni.
Az állam minden lehetséges eszközével - sőt az állampolgárok befizetett adóiból is! - a multinacionális cégeket támogatja, így a "piaci versenyben" behozhatatlan előnyökhöz juttatja őket; miközben a belföldi tulajdonú kis- és középvállalkozások üzletvitelét olyan adó- és számviteli szabályzással "engedélyezi" csak, amelyek eleve lehetetlenné teszik a rentábilis működést. A posztkommunista állam ma is olyan mértékű adókkal és járulékokkal sújtja a kisvállalkozásokat, amelyeket képtelenek kitermelni. A bankhitelek olyan drágák, hogy képtelenség kamatostul visszafizetni azokat. Az Egyesült Államok meggazdagodását annak idején épp az tette lehetővé, hogy az államalapítók szinte korlátlanul érvényesítették a vállalkozás szabadságát. A magyarországi rendszerváltáskor a jogalkotókat mintha az vezette volna, hogy minden új vállalkozást - lehetőleg már alakulásakor - megfojtsanak, szabad teret biztosítva ezzel a karvalytőke és a korrupció privatizációs, kereskedelmi (profit) és spekulációs (pénzügyi) szabadrablásának. Ennyit a polgári megélhetés szabályozási oldaláról.
Vajon az erre a gazdasági háttérre alapuló politika milyen esélyeket kínál az országnak a közeljövőre?
Bizonyosan nem várható törvényes hatalomátadás 2010-ben sem. A módszerek ismertek, illúzióink ne legyenek. A néhai pártállam reinkarnációja most "polgárháborút" vív a saját országa, népe ellen. Ez a polgárháború azonban már nem egyszerűen "csak" gazdasági, mert a nagyobb nemzeti ünnepeken a hatalom tervszerűen provokálja a társadalmat - hogy kőkeményen "visszaüthessen". De ez csak a felszín. A (gazdasági) háború a mélyben a legintenzívebb; az állam egész törvényalkotó és jogalkalmazó tevékenysége állandó "izgatás", mert nem az élet rendjét szolgálja.
A politikai hatalom képviselői nem vállalnak semmit, ami a túlélést "veszélyeztetné". Így volt ez a "rendszerváltás" előtt is, csak akkor nem volt "forradalmi helyzet". Immár van, de ez a forradalom elkésett. Sem a kormánypártiak puccsát, sem a nép forradalmát nem valószínűsítem.
Nem lesz nagykoalíció, de nem lesz forradalom sem. Ezúttal is elmarad a remélt megtisztulás; a posztkommunista elit ezt a maga teremtette csődöt is túléli. Nem adja át "önként" a hatalmat, de nem is veszi el tőle senki. Megint csak átvernek bennünket - nem kicsit, nagyon. Amikor orvosilag is indokolttá válik, a tomboló vezért beáldozás helyett beutalják a Gazprom fekete-tengeri gyógyklinikájára, és a párt saját áprilisi bolondjának tekinti. Másnap "kilencedike után tizedike" lesz, a mókuskerék pörög tovább. A szekér helyett a táj fog haladni.
Sziliből sem lesz miniszterelnök; legalábbis ezen a létsíkon nem. Jön Kiss Péter, s majd újra fellángol a Xénia-láz, felmegy 39 százalékra.
Már nem érik be azzal, hogy "mi" éhen haljunk. A remény végső halálát is akarják.
Ez a legnagyobb veszély.