- Miért érdekeljen minket Krúdy 2008-ban? Szociális válság idején, ráadásul.
- Ennyi erővel föltehetnénk a kérdést, hogy az irodalom miért érdekelje az egyszeri polgárt ilyen vagy más időkben. Hiszen megy a tévé, ráadásul szép, színes történeteket mutat, helyes emberekkel. Vajon 1971-ben, a nejloningek, a langyos sör és a panelházak korában Huszárik Zoltán miért készített filmet Szindbádról? A húslevesről, a velőscsontról? Arról, hogy "hol vannak a különböző mustárok"?
- Nosztalgia?
- Ahogy Krúdy, úgy Huszárik sem öncélú nosztalgiával fordult a múlt felé. A létező Magyarországot keresték, azt idézték. Kicsiben, a dalokkal, a versekkel - de az Andante Borpatikával nekem is hasonló a célom, úgyhogy nem lóg ki a sorból a hangoskönyv sem. Szeretném a magam Krúdy-élményét minél több embernek átadni - ez az elégikus hang ma is időszerű, mert a jelen Magyarországa lényegében nincs is.
- Négyszögletű kerek erdő, inverzben: van valahol, de nem létezik?
- Semmi sem él, amíg lélekben nem létezik. Krúdy írásait olvasva éppen az az érzés járhat át mindenkit, hogy egyszer tényleg volt itt egy élhető ország, így van remény, hogy egyszer még lesz is.
- Ahogy korosodni kezdett a popsztár, úgy fordult ilyen témák felé?
- Másodikos gimnazista voltam, amikor először láttam Huszárik filmjét. Tizenévesen fogékonyabb voltam a világra, kórusban énekeltem, verseket mondtam, ötpercenként zenekart alapítottam. Ebben az érzékeny időszakban, amikor kamaszként nagyapám kabátjában és kalapjában jártam iskolába, erősen hatott rám ez a film, kutatni kezdtem a benne elhangzó írások után. Krúdy alakjai az évek során személyes ismerőseim lettek. Aki meghallgatja a lemezt, érezni fogja, hogy nincs benne bizonyítási kényszer. Átelmélkedett munka: tíz éve válogatom hozzá a novellákat. Persze az sem lepne meg, ha egyesek a jól bevált előítéletekkel intéznék el.
- Sértődött?
- Dehogy. A Huszárik-féle értelmezésben az a döbbenetes számomra, hogy nem a regényt alkalmazza filmre, hanem a személyes élmény erejével próbálja a nézőt Krúdy felé fordítani. Ez az igazi művészet.
- A nevelő jelleg?
- Nem kell győzködni a közönséget, de ne ijedjünk meg, ha véletlenül hatunk valakire. Nem moralizálni kell, hanem erkölcsösnek lenni. A művészet állásfoglalás, benne rejlik a meggyőzés igénye, ha tagadjuk, akkor is.
- A posztmodernek ezt kikérnék maguknak.
- Ettől ne kapjunk szívrohamot. A posztmodern lejárt, mint egy rossz lemez. Hívei nem verset vagy regényt írnak, hanem szöveget gyártanak. Krúdy a posztmodern ellentéte: férfiakról, nőkről, szerelemről, ételről, tehát az élet mindenki számára közös megnyilvánulásairól ír, virtuóz módon, elnézéssel és humorral. Szövegei mélyén elképesztő az állandóság, teljes világba csöppenünk már az első sor elolvasásával.
- Azért hívta meg Szigethy Gábor irodalomtörténészt a lemez rendezőjének, hogy jelenlétével igazolja: popsztárként is készíthet Krúdy-lemezt?
- Amikor meghívtam, valóban azt hittem, én osztom a szerepeket ebben a játékban. Aztán más történt. Komolyan vett, engem és a feladatot is, nem hagyott rossz beidegződések után menni. Hetente találkoztunk, üldögéltünk reggeltől estig a sok ezer kötetes könyvtárában, és a novellákkal foglalkoztunk. Kikapcsoltam a telefont, és csak egy dologra figyeltem - ezt a fényűzést régóta nem engedhettem meg magamnak. Megszoktam, hogy az életemben nincs mesterfigura, aki érdek nélkül, szilárd tudással képes eligazítani - olyasvalaki, aki elfogad annak, aki vagyok, s nem befolyásolja értékítéletét a sztárság. Hálás vagyok ezért a találkozásért, a tanulás lehetőségéért.
- Hogyan fér össze a jó keresztény családapa képe az élvezetek habzsolására hajlamos Krúdy-világgal?
- Nem könnyen: a legdurvább evős-ivós novellát a nagyböjt közepén vettük fel, sokszor kellett leállni, mert a gyomorkorgás behallatszódott a felvételbe. Igyekszem jó családapa lenni, meg jó keresztény is, de a "jó keresztény családapa" feliratú skatulyába nem szeretnék belemászni. Egyszerűen jó hinni, tudni, hogy van makulátlan tisztaság. Ez persze nem emberi dimenzió, gyarlók vagyunk, de legalább az ideák szintjén szükségünk van abszolút mércére. Ha ez nem volna, akkor a tisztesség és a tisztességtelenség közötti választás nem erkölcsi kérdés lenne, hanem sima lehetőség, mintha mindegy volna, melyik útra lép az ember. A liberó-globális hisztériának az a legnagyobb veszélye, hogy valláspótlékként működik, Isten helyén valami mással. A "nem létező" Magyarország gondjai is erre vezethetők vissza.
- Nem gazdasági eredetű a baj?
- A romokat el lehet takarítani néhány év alatt, a gazdaságot talpra lehet állítani belátható időn belül, de egy ország lelki felegyenesedéséhez rengeteg idő kell.
- Országpszichiáter viszont nincs. Mi a megoldás?
- Nem látok más utat, mint a megtérést. Ez persze személyes ügy, csak magamnak adhatok programot. De adott esetben lehetek példa.
- Közügyekben is: a népszavazás előtt honlapján írta, hogy három igennel fog szavazni, mert "a bőrünkre megy a játék". Ön ne tudná kifizetni gyerekei tandíját?
- Ki tudnám fizetni: éppen ez adja a súlyát annak, hogy elutasítom. Az egyéni boldogulás nem ér semmit, ha a közösség alapvető nehézségekkel küzd. Nem mindegy, hogy a gyerekeim kivel járnak iskolába: azzal-e, akinek a gazdag apukája meg tudja fizetni, vagy azzal, akit esze, képessége, szorgalma odajuttatott.
- A népszavazás arról is szólt, hogy mindenért az adózók fizessenek, s ne az, aki igénybe veszi a szolgáltatásokat.
- A ruhatisztítás szolgáltatás, a vakbéloperáció közfeladat. Nem sajnálom, ha nálam szegényebb, esetleg fizetésképtelen emberhez az én adómból is jut, mondjuk orvosi ellátás formájában. Ne dumáljanak ingyenes egészségügyről, amíg ilyen elképesztő járulékokkal terhelik a munkabéreket. A szolidaritást sikerült kitörölni sokak szótárából: egy mérnök képzésében nem akarunk részt vállalni, de aztán a hídon, amelyet tervezett, mindenki átmegy? A népszavazás csak az első lépés, de megmutatta, hogy fel lehet ébredni a rémálomból. A 2004 decemberi előzmények miatt nem számítottam ilyen elsöprő eredményre. Akkor nem értettem, hogyan lehet egyáltalán kérdés tárgya a határon kívüli magyarsághoz való viszony. Úgy éreztem, természetes az igen, azt hittem, mindenki így van vele.
- Nem lehet, hogy ugyanaz a magyarázat? Csak akkor a munkájukat a határontúliaktól féltők nem mentek el, most meg igennel szavaztak, hogy ne kelljen vizitdíjat fizetniük.
- Szerintem a többség ennél most többre gondolt, de nyilván vannak, akiknek valóban gond a vizitdíj, mások meg azért szavaztak igennel, hogy Gyurcsány fejére koppintsanak. Ezzel nincs is baj: mindhárom megközelítés legitim. Nehéz jó képet vágni ahhoz, amit az országgal műveltek. 2002-ben az volt a kérdés, ki lesz az első a térség országai közül: mi vagy a csehek. Ma pedig már nem kérdés, hogy mi vagyunk - az utolsók. A népszavazásra szükség volt, így talán az urak megértik, hogy mégsem tehetnek meg akármit.
- Majd kiderül. Még mindig akadnak értelmiségiek, akik szerint övék a helyes irány.
- Magyarországon legalább hatvan éve folyik a kultúrháború: a tudást, hitet és anyagi erőt koncentráló polgári értelmiséget tönkretették, lefokozták, megalázták, kitelepítették, kinyírták. Ami utána jött, nem lehetett más, mint kontraszelekció: ennek terméke lett az új "értelmiség", amelynek most a harmadik-negyedik nemzedéke oktatja demokráciára a jónépet. A szellemi erőkkel való sáfárkodást csak azoktól lehet számonkérni, akik nem tagadják, hogy létezik szellemi erő. Talán érthető, ha ezek után fenntartásokkal él az ember az értelmiségi szóval kapcsolatban. Én tehát énekes vagyok, aki dalokat ír, szereti a hazáját - és azokat, akik benne élnek. Azokat is, akiket csak a háromszáz forint érdekel, vagy még az se.
- Már-már politikusi szöveg.
- Pedig annak alkalmatlan vagyok. Ragaszkodom a személyes meggyőződésemhez, nem tudna kötni pártfegyelem.
- Azért lehetne kicsit taktikusabb. Nyilatkozgat, aztán elhagyja a szponzora, ahogyan tavaly történt.
- Régóta támogatják nagy cégek a munkámat, tavaly éppen egy hároméves szerződésem járt le, furcsa lenne, ha ezek után panaszkodnék. Annyi igaz, hogy ma nem könnyű új szponzort találni, különösen, ha az embernek van bizonyos véleménye. Nekem kijutott a jóból, van célom, munkám, örömöm, nem irigylek senkitől semmit: egyik sem kis eredmény negyven éves létemre.
- Dalt is írt Negyven címmel, holott egy születésnap önmagában aligha teljesítmény.
- Persze, nem érdem, a legtöbb emberrel megesik, hogy negyvenéves lesz. Csakhogy meglep ez a szám. Ugyanannak a naiv kamasznak érzem magam, aki Szindbád módjára gurítja a szemét női lábak után, aki átmenet nélkül tud szigorúan böjtölni, majd önkorlátozását vesztve zabálni. Pislogtam kettőt, és negyven vagyok, ez egyszerre természetes és képtelen dolog. Az erről írott dalt hamarosan ajándékként tölthetik le a honlapomról az érdeklődők, őszszel pedig turnéra indulok. Közvetlen hangulatú színházi dalestek tervét forgatom a fejemben, nem tűzijátékos, önünneplős őrületekét.
- Unja már az "őrületeket"?
- Szeretem a nagy koncerteket is, de négyszáz robotlámpa fényében nem lehet sztorizgatni. Néhány éve a Kisstadion színpadán éppen pünkösd környékén játszottunk, és a Virrasztó című szám előtt a búcsújárók, a csíksomlyói virrasztók jutottak eszembe. Néptanítói gesztussal megkérdeztem a közönséget, tudják-e, milyen ünnep van? "Gyereknap!" - üvöltötte valaki. Igaza volt: a rockszínpad ilyesfajta gesztusokra alkalmatlan. A mostani előadásokon olyan közeget szeretnék teremteni, amelybe a dalok között néhány személyes történet is belefér.