A Fidesz állhatatosságának hála "nemzetközi felhatalmazás alapján szállító és humanitárius alakulatot" küldünk az amerikai felügyelet alatt demokráciára ítéltetett közel-keleti országba. El kell ismernünk: csak nézőpont kérdése, hogy ez számít-e valamit. Hogy például nem valami gyorstalpalón átkergetett, "harci feladatra alkalmas" egységet indítunk útnak, amelyet a rugalmasságot a gerinctelenséggel keverő kormányzat - lelke rajta - eredetileg szívesen küldött volna. Márpedig erőink újabb alulértékelésének szándéka nélkül kijelenthető, hogy a Washington által valóban igényelt feladatot a mostani csapat éppúgy végrehajthatja, mint a korábbi tervekben szereplő egység. Nevezetesen azt, hogy a vitatott morális és jogi hátterű iraki intervenciónak utólagos (ráadásul gyakorlati) nemzetközi felhatalmazást adjanak.
Mindezek a megállapítások természetesen távolról sem jelentik a globális realitások tudomásul vételének elmulasztását. A nyugati világ részeként - ha tetszik, ha nem - kikerülhetetlen a globális szerepvállalás. Magyarra fordítva, aki élvezni akarja a távoli kontinensekről áradó árubőséget, a fosszilis energiahordozók (egyelőre) zavartalan folyamát, annak időnként oda is kell utaznia, hogy megvédje érdekeit, vagy ha úgy tetszik, fogyasztásra berendezkedett társadalmának (merthogy már a magyar is ilyen) érdekeit.
A kor azonban ezen a vitán már túllépett. Budapesti nézőpontból a kérdés most sokkal inkább az, hogy a magyar szerepvállalások, expedíciós műveletek a XX. századból örökölt szervilizmus és kényszer keretein belül menjenek végbe (lásd Don-kanyar, illetve Csehszlovákia), vagy a tudatosan vállalt és felfogott, a vágyak és lehetőségek konszenzusából alkotott ésszerű magyar érdekek alapján hajtsák végre azokat. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy az éppen hatalmon lévő elit tagjai nemzetközi koktélpartikon elfoglalt pozícióikat kívánják erősíteni nem kellően felkészített, finanszírozott katonák kiküldésével, vagy tudatos koncepció, nemzeti érdekérvényesítés alapján várható egy "modern értelemben vett" honvédelmi akció, ha kell, a Déli-sarkon.
Sajnos, a jelenlegi kormányzat mintha az előbbit részesítené előnyben. A transzatlanti egyeztetést összetéveszti a Washington irányába tett (kellően meg is mosolygott) mélyhajlásokkal, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy elvtársi felmenőik öröksége, a még mindig néphadseregi szubsztanciával bíró Honvédség jelenleg képtelen összetettebb expedíciós feladatok vállalására. Míg a Balkánra ki lehet kocsikázni egy néhány száz fős alakulattal, addig Irakban, Afganisztánban nincs lét robusztus (és ami a legfőbb, önerős) logisztikai támogatás nélkül. Az erőlködés márpedig a közmondás szerint is csúnya véget ér, 2003-as magyar kontextusban pedig azt eredményezheti, hogy a legfőbb célt, a tudatosan vállalt felelősségből adódó feladatot nem tudjuk végrehajtani, csupán hivatkozási alapot biztosítunk néhány politikusunknak az állófogadásokon.

Zord Gábor László - Magyar Nemzet