Mert erkölcsi értelemben a szabadság a felelős és ésszerű döntések sorozata. A fiatalok persze megtalálták a szabad önkifejezés módját: ez a blogvilág. Csakhogy a szólásszabadság még nem szabadság, csak feltétele annak. A szabadság mércéje nem a megbotránkoztatás vagy a cinikus kívülállás, ahogy néhány ünnepelt blogszerző ezt ma sugallja.

Valójában bensőnkből fakadó okokból nem vagyunk szabadok. Nem tudjuk, nem érezzük, mi a szabadság, ami nélkül nincs helytállás a szabad világban. Húsz éve alkotmányosan átalakítottuk az autoriter rendszert, de még csak komoly kísérletet sem tettünk, hogy a szabadság rendjét kialakítsuk: ez ugyanis kulturális, nevelési, közösségi feladat. A joguralom, a közösségi ügyek megértésének feladata. A szabadság rendje helyett a szabadosság káoszában élünk. Miért? Mert a szabadságot tagadó történelemfelfogásban nőttünk fel: a történelem igazgatja sorsunkat, nem mi magunk; az intézmények intézik az ügyeket, nem mi; sosem az egyén felelős, hanem egy rendszer, a külvilág, az állam - csupa fölösleges elvonatkoztatás, ha a szabadság erkölcséről beszélünk. Mert ha lop valaki, akkor is van felmentés: "csak éltem a lehetőséggel". E felfogás szerint nincs is lopás. A belső mérce hallgat. Fizetjük a rendszerváltás árát - a szabadságunk hiányával.

Kinek van igaza két fél vitájában? Gyakran nem tudjuk eldönteni, s ez nem baj. A baj ott van, hogy nem látjuk magunkat szabad embernek. Tekintélytisztelet, sőt gondolattalan megalázkodás van ott, ahol mércének kellene működnie. A szabad embernek belső mércéje van, hogy ha ismeretek hiányában nem tudja is megítélni, kinek van igaza, azért meg tudja mondani, hogy ki a hitelesebb; a szív és az ész ugyanis együtt hoz döntéseket.

Valójában éppen a hazai liberálisok nem hisznek a szabadságban és annak erejében. Ha hinnének, akkor liberális értelmiségiek nem írnának alá olyan szöveget, amely szerint csak "egyetlen út van".

Hazugságaink is a szabadság hiányára vezethetők vissza. Lehet jó célért, kegyességből, emberi gyengeségből hazudni, de nem lehet azért, hogy eltagadjuk: dönthettünk volna másként is. Nagyon is van következménye a viselkedésünknek. A szabadság hiányának jele, hogy a felelősséget megoszthatónak tartjuk. Gondoljunk bele Oidipusz király történetébe: neki azért is felelősséget kellett vállalnia, amiről nem volt tudomása. Nietzsche jól látta a modern ember erkölcsi szabadságának korlátait: a tetteket a modern ember a szándékon méri, hogy mit akart elérni, sohasem a végeredményen. "De hiszen jót akartunk!" - halljuk az elmúlt évtizedek volt kommunista vezetőinek szájából. Már az is az erkölcsi félrevezetés része, hogy azt mondják, "akartunk" - hiszen így az egyéni döntés mozzanata homályban marad. Mintha nem lett volna más választás. Mintha kötelező lett volna besúgónak állni, párttitkárnak lenni. S itt van az egyik oka bomlásunknak. Az elvetélt ügynöktörvény akadályozta meg, hogy megtudjuk, ki kicsoda, mit képvisel, minek az erkölcsi vagy hálózati foglya. A nép sosem kapott lehetőséget, hogy kikövetelje a listák nyilvánossá tételét. Miért nem? Mert kiderülne, hogy a felvilágosult rendszerváltás racionalitása mennyire törékeny.

Egy példa saját egyetemi világomból. Évekkel ezelőtt újraindult a Közgazdász című egyetemi újság. Örömmel vállaltam a szerkesztőbizottsági tagságot. Hamarosan azonban két másik taggal együtt kénytelenek voltunk lemondani, mert Molnár Gál Péter frissen leleplezett ügynök-újságíró a Népszabadságtól a Közgazdászba irányította át egyik cikkét. Tiltakoztunk, mire a diákszerkesztőség tagjai sunyi módon lemondólevelünk mögé odabiggyesztették az ő felfogásukat tükröző levelüket. Benne ilyen kitétellel: Mi a baj MGP-vel, hiszen mi sem kérdezünk rá tanáraink múltjára?! Na, ez itt maga a romlás, ugyanis miért is nem kérdeznek rá tanáraik múltjára, jelenére? Mi ez, ha nem a szabadságellenes gondolkodás megnyilvánulása, amely a többség javát alárendeli néhány ember érdekének?