Hazánkban - a fővárost leszámítva - a lakások jelentős része nincs bekötve a csatornahálózatba, a nem megfelelő szennyvízkezelés csaknem mindenütt súlyos probléma. A hálózat fejlesztése pedig korántsem a tervek szerint halad.

Az ember hajlamos azt hinni, hogy amit leeresztünk a csatornába - bármi légyen is az -, attól végképp megszabadultunk. Alighanem így képzelte az a két miskolci férfi is, aki a közelmúltban nagy mennyiségű rovarirtótól akart így megszabadulni, aminek aztán csatornarobbanás lett a következménye. A robbanás azonban nem a legrosszabb, ami történhet. Bizonyos vegyületek a csatornában egymással reakcióba lépve olyan gáznemű méreggé alakulhatnak át, amelyek legrosszabb esetben képesek kiirtani akár egy fél várost is - mondta lapunk érdeklődésére Juhász Endre, a Magyar Szennyvíztechnikai Szövetség alelnöke.

Mérgek a lefolyóban

Ha például valaki nagyobb mennyiségű ciánt találna önteni a vécébe, és a véletlen folytán más ugyanekkor savat eresztene a csatornába, a két anyag reakcióba lépne egymással. Ez esetben cián-hidrogén gáz keletkezne, az pedig belélegezve azonnali halált okoz. Mindez nem zárható ki, de viszonylag kicsi a valószínűsége, mert a tragédiához nagy mennyiségben, jelentős hígulás nélkül kellene találkozniuk a veszélyes vegyületeknek.

Mindenesetre tény, hogy ha nem lesz is mindig tragédia abból, hogy a közcsatornába oda nem való anyagok kerülnek, azért keletkeznek problémák. Az azbesztcement csöveket például jelentősen károsítják az olyan erős savak, mint amilyenek a lefolyótisztítókban vannak. A szennyvíztisztító telepek biológiai fokozataiban súlyos károkat tehetnek bizonyos mérgek - már ahol egyáltalán van szennyvíztisztítás. A budapesti szennyvizek húsz százalékát egyáltalán nem, 43 százalékát csupán mechanikailag, 57 százalékát biológiailag tisztítják, ezen belül 27 százalék megy keresztül tápanyag-eltávolításon is. Ezen az arányon csak a központi szennyvíztisztító telep átadása segíthet majd.

Megnyugtató hígítás?

Magyarország elképesztő elmaradásban van Nyugat-Európához képest a csatornázottságban. A KSH által közreadottak szerint 2006-ban a lakásoknak átlag 67,5 százaléka volt bekapcsolva a szennyvízcsatorna-hálózatba. E számnál beszédesebb adat, hogy míg a fővárosban 1995-ben 95,7 százalékos volt a csatornázottság, addig a legrosszabb helyzetben lévő Bács-Kiskun megyében csak 38,1 százalékos. A többi megye e két végső érték között mozog. El lehet képzelni, hogy a derítőkből elszivárgó temérdek szennyvíz milyen mértékben szennyezi a talajvizet, illetve az ivóvízbázisokat. A helyzet súlyosságát fokozza, hogy - amint Juhász Endrétől megtudtuk - a vegyipar mintegy kilencszázezer-féle antropogén anyagot használ fel a különböző háztartási vegyi áruk, gyógyszerek és kozmetikai szerek előállításához, amelyek jórészt szintén a csatornában végzik. A csatornák tisztítótelepekbe vezetik ugyan a szennyvizet, de ezek hatásfoka változó. Optimális esetben a biológiai (baktériumok általi) tisztítás után a tápanyagokat, elsősorban a nitrogént és az ammóniumot is kivonják, de még ebben az esetben is kikerül a természetbe sok olyan vegyület, amellyel a tisztítási technológia nem tud mit kezdeni. Legtöbbször ezek közül a hormonkészítményeket említik, amelyek a vizelettel együtt kerülnek a szennyvízbe.

Angol kutatók kimutatták, hogy ezek ivari átalakulásokat okoznak az élővizekben lévő állatoknál. Érthető az aggodalom, hogy ha a békákra és halakra hatással vannak, akkor mi történik, ha a vízbázisokon keresztül a csapvízbe is bekerülnek. Juhász szerint e szennyezők ellen maradéktalanul csak a mélyebb rétegekből származó vizek védettek, miközben három és fél millió ember a parti szűrésű kutak vizét issza. Igaz, a vészharangot nem kell félreverni, mert a hígulás igen nagy. A megnyugtató megoldás az lenne, ha a szennyvízcsatornába eleve nem kerülnének be hormonok és antropogén anyagok, de ezt lehetetlen elérni. Már az is nagy eredmény volna, ha az ipar tartózkodna a szabályok kijátszásától, és nem engedne veszélyes anyagokat a közcsatornába.
Lassan zárul az olló

A "közműolló" (a 98 százalékos ivóvíz-ellátottság és a 67,5 százalékos csatornázás közötti különbség) lassú záródását remélhetjük az úgynevezett KEOP programtól, amely szerint az EU és az állam a csatornázási és a szennyvíztisztítási költségek 60-85 százalékát finanszírozza. Az ide vonatkozó uniós irányelv teljesülése esetén 2015-re elvileg elérhető lenne Magyarországon az átlagosan 88 százalékos csatornázottsági szint. Ez Murányiné Krempels Gabriella, a KVVM főosztályvezető-helyettese szerint teljesíthető cél, jóllehet már az első lépcső, a 2008 végére vállalt szint teljesítésében is hároméves csúszást okoztak az elmúlt évek gazdaságpolitikai fejleményei. A kormány ugyanis a konvergenciaprogram jegyében, valamint az EU-keretek teljes lekötése miatt időlegesen felfüggesztette a szennyvizes pályázatokat. 2008-ra az volt a vállalás, hogy az irányelv szempontjából "érzékeny területek" (a Balaton, a Velencei-tó, a Fertő tó és vízgyűjtő területük) tízezer lakos feletti települései legyenek csatornázva, és szennyvizüket három fokozatban (mechanikai és biológiai tisztítás, valamint tápanyag-mentesítés) tisztítsák. Ez csak részben valósul meg, néhány beruházás még folyamatban lesz a határidő lejárta után is. A Brüsszellel kötött csatlakozási megállapodás szerint 2010-re Magyarország minden 15 ezer főnél nagyobb településén kiépített szennyvízcsatorna-hálózatnak kell lennie, legalább másodfokú tisztítóval. Az elmúlt évek csúszásait figyelembe véve kérdéses, hogy a 2015-re vállalt követelmény, amely szerint minden kétezer lakos feletti településnek csatornázottnak kellene lennie, teljesíthető lesz-e. A határidőknél súlyosabb gond, hogy mi lesz a kétezer lakos alatti falvainkkal, amelyek csatornázását az EU 2015-ig a KEOP keretében nem támogatja.

A magyar félnek sikerült elérnie, hogy a kistelepülések egy másik keretből, a régiós operatív programokon keresztül juthassanak csatornaépítési támogatáshoz. Ezt meg is hirdették a 2007-2008-as keretösszegekre.