A szabad demokratákat tán megnyugtatta a frakcióvezető asszony békülékeny mondata. Nem úgy a mezei országlakót: ő az "elszámolni valónk" hallatán alighanem megdermedt, arcára fagyott a mosoly. Még tán a leszámolás is eszébe jutott, és a háta lúdbőrözni kezdett, annál is jobban, mint amikor annak előtte Lendvai Ildikót mosolyogni látta.

Meggondolatlan félmondatokból persze még nem épül kaloda, ám a kemény mosolyú politikus asszony önbeteljesítő jóslatai rendre bajt jeleznek, a "lassan mondom, nem lesz gázáremelés"-től kezdve egészen addig, hogy "minden családban van valaki, aki hülyeségeket beszél" - és ezzel a többség nagyon is egyetért, megerősítve egy emlékezetes önvallomással: "Véletlenül még igaz is az, amit most mondok." Igen, ezt is a szocialista megmondó asszony kopirájtolta.

A frakcióvezető óriási gyakorlattal rendelkezik ahhoz, hogy profi módon játssza el szerepét, amely nem több s nem kevesebb, mint hogy az aktuális ügyek kapcsán rendre újraértelmezze a demokrácia normáit - mindig és mindent úgy alakítva, hogy a baloldalnak legyen kedvező. Teszi ezt maníros-vagány stílusban, igazi fordulatokkal - éppen annyi demagógiával és bulvárfűszerrel és argóval és látszatőszinteséggel, ami a felszínesen csiszolt hódolók közt nyerő. Kevés politikus találja meg ennyire az utca emberét, mint ő, tökéletesen talál célba Löffler Tibor egykori emlékezetes mondata: Lendvai Ildikó intim intellektuális viszonyba keveredik önmaga és saját politikai oldala alkalmi alpáriságával.

A magabiztos jós is kiesik persze olykor a szerepéből. A mindig őszintét alakító Lendvai asszony tavaly - Szili Katalin óvatos bírálatára reagálva - bátran hirdette meg a képmutatás és a hamisság programját: "Most összekapaszkodásra van szüksége a pártnak, ilyenkor meg kell fontolni, hogy kifelé hogyan nyilatkozunk." Aztán, megfontoltság ide vagy oda, amikor már a koalíció felől a tektonikus mozgások moraja is hallatszott, ő még meggyőződéssel állította: 2010-ig mindenképpen változatlan politikai szereposztásban fognak együtt élni a szabad demokratákkal. De mondott mást is, ami azt jelzi, hogy a valóságtól végképp elrugaszkodott, nevezetesen: "Március kilencedike után nemhogy van élet, de törekvéseink folytatására készülünk, amelyben a költségvetési konszolidáció után most a társadalmi konszolidáción a sor, baloldali értékek mentén." Ez egy kicsit bonyolultabb megközelítése a miniszterelnöki bölcsességnek (március kilencedike után tizedike következik), de még annál is hamisabb: a "költségvetési konszolidáció után" félrevezető sugallatánál már csak az bőszítőbb, hogy "most a társadalmi konszolidáción a sor" - mintha még lenne idejük, erejük, koncepciójuk bármiféle konszolidációt véghez vinni, kivált baloldali értékek mentén. Tíz-egynéhány százalékos támogatottságú párt százszázalékos blöffje ez. A szocialisták "arca", úgy tűnik, belezavarodott a szerepbe. Olykor neki is le kellene pillantania a súgólyukba. Az életvalóságba.

A miniszterelnök sem kevésbé szerepzavaros. Apró jelekből nyilvánvaló, hogy feladta már, de retorikája - noha veszített - még nem a vesztesé. Igaz, reformjai már felpuhulva, afféle bársonyos reformnak sem igen nevezhetőek, ő maga ismeri be: "Ami gazdaságilag szükséges, azt társadalmilag most lehetetlen meglépni." Ezzel a mondattal egy minapi konferencián egyértelművé tette, nem kezd hozzá a mégoly szükséges átalakításokhoz sem, mert azok tovább rontanák pártja amúgy is mélyponton lévő támogatottságát. A halogatás, a tétovaság érthető: mögötte ott a politikai megfontolás - de a kétségbeesés is. A bátorság csak a március 9-i nagy pofonig tartott. Az elgyávulás időszakát éljük. Ez egyenes következménye annak, hogy képtelenek voltak felmérni korábban, mi az, ami "társadalmilag lehetetlen". Már késő magyarázni a bizonyítványt. A felelősség áttolása pedig, látjuk, sikertelen. Ahhoz hasonló gyerekjáték, mint amikor az ötéves fiú, Soma odafordul a hároméves kishúgához, keményen nekiszegezve a mondatot: Örzse, itt a rendőrség. Vallj be mindent, amit elkövettünk!

Nehéz elszámolás elé nézünk ezzel a hatalommal. Mert a katasztrofális hibáiért, az elcsalt esélyekért, a megcsapolt közpénzekért, mindenért a túloldalra mutat, a felelősséget elhárítja, és - igen - nekünk kell bevallanunk, amit ők elkövettek. Nekünk, mindannyiunknak kell majd cipelnünk helyettük a terheket.

Lehet, sokaknak mégis édes teher lesz.