Mialatt az éles eszű és nyelvű pártkorifeus tapsokat kiváltó néhány másodperces okosságokat szór szét maga körül, a magyar gazdaság kilátásai tovább romlanak, még az eddigi durva gazdasági romboláshoz és károkozáshoz képest is.Egy kétrészes elemzésemben (Európa beteg embere, Magyar Hírlap, 2007. 11. 30. és 2007. 12. 01.) kimutattam, hogy a szociálliberális vezetés 2010-ig még több mint 11 ezer milliárd forintos kárt okozhat egy normálisan vezetett ország elvárható teljesítményéhez képest. Normális vezetésen érthetjük itt az 1999-2002. évek polgári kormányzását, amely gyors uniós felzárkózásunk aranykorában valósult meg. Vagy érthetjük rajta a hasonló helyzetben levő szomszédos (volt szocialista) országok jelenlegi átlagos kormányzási minőségét is, amit a gyarapodás és az unióhoz való felzárkózás - számunkra most elérhetetlennek tűnő - nagy tempója jellemez.

Az ország normális vezetéséhez képest elmaradó 11 ezer milliárd forintos GDP nemcsak az egyébként lehetséges munkabéreket és a beruházásokat "nyirbálja meg", hanem óriási forráshiányt okoz az egészségügy, az oktatás, a szociális ellátás és a nyugdíjemelés terén is. Tavalyi számításaim fél év utáni felülvizsgálata megerősítette, hogy 2008-2010 közöttre a rossz kormányzásnak tulajdonítható gazdasági kár még nagyobb lehet, mint a korábban becsült összeg. Ez abból adódik, hogy a számításokhoz alapul vett uniós adatbázisban csökkentették az egy főre jutó magyar vásárlóerő becsült számait, elsősorban a hazai gazdasági növekedés azóta felszínre került drámai lassulása miatt.

A közvélemény és a média figyelmét továbbra is az elosztás kínkeserves problémái kötik le a polgári kormány által kitaposott "magyar út", vagyis a gazdagodás és az egy főre jutó átlagos uniós vásárlóerőhöz való gyors felzárkózás és aranykori pályára való visszatérés lehetőségeinek a taglalása helyett. Ugyancsak a figyelem középpontjába kerülnek a kormánykoalíciót alkotó pártok intrikái és személyi marakodásai. Továbbra is jelentős teret kaphatnak a kormányzás helyett a médiában való közszerepléseket előnyben részesítő politikusok hetet-havat összehordó gazdaságpolitikai zagyvaságai a humán szférában is bevezetendő magánérdekeltség és gazdasági verseny csodáiról. A reformblablát szajkózó milliárdos népnevelők tovább papolnak az állami gondoskodásra nem szoruló, önellátó polgárok szabadságáról is, amelyet azonban éppen az általuk gyakorolt túladóztatás, illetve a kétbalkezes kormányzásuk miatti alacsony bér- és nyugdíjszint korlátoz.

A sziporkázó médiaalakítások helyett jelenleg inkább bölcs és józan kormányzásra lenne szükség még akkor is, ha az számos politikai közszereplőnek vagy a médiafogyasztóknak sokkal unalmasabb lenne, mint az "ingyencirkusz", amelyet jelenleg a kormánypártok évekre prolongálva adnak elő. Az igazi baj azonban az, hogy ez a cirkusz nem ingyen van. Az elmúlt hónapok fejleményeiből ítélve még inkább igazak a tavaly kalkulált számok. A politikusok által (az elmaradt GDP formájában) okozott károk két kormányciklusra halmozott összege horribilis nagyságú lehet, nagyobb, mint 17 ezer milliárd forint, vagyis a GDP idei értékének kétharmada, a központi költségvetés jelenlegi bruttó adóssága.

Még néhány év kormányzást helyettesítő személyi marakodás révén akár túl is lehet teljesíteni a 2008-10 közöttre becsülhető jövedelemkiesést, amely a mintegy 210 illetékes döntéshozó képviselőre elosztva fejenként több mint 53 milliárd forint "jogszerű és törvényes" károkozással egyenlő. E számok már hónapok óta ismertek, és senki sem cáfolta őket. Nehéz megérteni, hogy e népképviselők hogyan számolnak el a lelkiismeretükkel.

Esetleg a csoportvakság jelenségével állunk itt szemben? Azzal, hogy ha valamit sokan (mondjuk, mintegy kétszázan) hisznek vagy cselekszenek, a csoport egy-egy tagjának nehéz elhinnie, hogy vele együtt annyian tévednek. Ilyen helyzetbe került csoport azonban társadalomellenes csapattá válhat, amely végül már csak a vezér színpadias érvelését hallja meg. Azt pedig sok eset példázza, hogy egy éles eszű, de rossz erkölcsű vezető - veszélyes kombináció. A történelem bizonyítja, hogy a veszély még nagyobb, ha egy ilyen ember lelkes hívekre és tömegre talál.

Vagy tán nem is tudati, hanem az érintett népképviselők érzelmi beállítottságában, illetve a rájuk csapódó etikai csapdában kereshető a magyarázat? Abban, hogy a jelenlegi polarizált helyzetben az egymást démonizáló táborok tagjai számára a saját csoport ügye szentté válik, és a jóérzésből vagy ésszerűségből esetleg kiszavazó képviselőt megvetendő árulónak tekintik? Egy ilyen erkölcsi csapdahelyzetben azonban az autonóm egyéni népképviselet lehetetlenné válik.