Kedves Laci Bátyám, tisztelt gyászoló gyülekezet!

A történelem - amikor nem tudományként határozzák meg - történet. Valami megtörténtet jelent, valami megtörténtnek az elbeszélését. Minden embernek megvan a maga története. Amikor egy sír mellett állunk, óhatatlan, hogy végiggondoljuk halottunk történetét. De mit ragadjunk ki az életéből? Mit emeljünk ki és mit tartsunk elhanyagolandónak egy hosszú élet megítélésében? Mit öntsünk formába mint maradandót? Mert késztetést érzünk, hogy formába öntsük, a történet ugyanis nem más, mint a formába öntés művészete. Ha formát adunk a megtörténtnek, akkor elkerüljük, hogy a múlt csupán káoszt jelentsen. A múltban és éppen a múlt által akarjuk megérteni a világot, fel akarjuk fogni az értelmét annak, ami történt.

A mi nemzedékünk, kedves Laci Bátyám, nélkületek, a nagy és nehéz idők tanúi nélkül sohasem foghatta volna fel annak értelmét, ami velünk, magyarokkal történt az elmúlt 50 esztendőben. Nélkületek sohasem foghattuk volna föl a maga teljes valójában, milyen veszteségeket is szenvedtünk az elmúlt 50 év alatt. Nemzetek ugyanis elveszthetnek területeket, városokat, gyárakat, színházakat és egyetemeket, de a felnövekvő nemzedék számára a legfájóbb és legsúlyosabb veszteség az előtte járó nemzedék példaadó nagyjainak elvesztése. Márpedig velünk ez történt az 1940-es évek végén. Ekkor vesztettük el először Varga Lászlót is, adjunk hálát a gondviselésnek, hogy tizenhárom évvel ezelőtt visszakaphattuk őt.

A történelmi emlékezet a mi égtájunkon hihetetlenül feledékeny. Megfeledkezik olyan fényes férfiakról is, akiket bár a történelem hosszú időre eszméikkel, elveikkel és hitükkel együtt kitaszított, mégis csupán emberi magatartásukkal képesek voltak történelmet csinálni. De hiába rövid az emlékezet, tudjuk, hogy a történelem előbb-utóbb visszafogadja a bátrakat, és kitaszítja a gyávákat. Azt is tudjuk - ha máshonnan nem, hát tapasztalatainkból -, hogy a történelem folyamát merőben különböző minőségű emberek is irányíthatják. Figyelmünk és tiszteletünk mégis kizárólag azokra a férfiakra irányul, akik saját, személyes sorsukat és nemzetük sorsát veszélyes időkben bátran, szinte kihívó bátorsággal, hittel, hűséggel, bizalommal önként elfogadták és életnek megélték. Ezeket a férfiakat nevezzük bátor férfiaknak. Az ilyen férfi szívében, lelkében nincs félelem a mindenkori hatalomtól. Az ilyen férfi, ha fél - márpedig a bátrak is félnek -, nem a rabságtól, a börtöntől, a kisemmizéstől, a vagyonelkobzástól fél, csak attól, hogy az üldöztetés és elnyomás megtörheti személyiségét. Varga László bátor férfi volt, aki, ha félni kellett, hát félni is bátran, eszméit megvallva tudott. Hiszen tudhatta, hogy eszméi és elvei miatt van mitől félnie.

Kedves Barátaim! Ma gondoljunk arra örömmel, hogy a magyar nemzet az ő kiszorított, meghurcolt, ám bátor fiának rangját mégis visszaadta, magányos erkölcsösségét az őt megillető fényben felragyogtatta.

Kedves Laci Bátyám! A halál végül mindenkinek megadatik. De gyümölcsözően gazdag élet csak azoknak, akiket a tudással beoltottak, szeretettel öntözgettek és akit az önfegyelem megmetszett. Tőled megtanulhattuk mi, fiatalabbak, mit jelent a szeretet hatalma, az alázat ereje és a szolgálat szépsége. Kosztolányi Dezső halotti beszéde mutatja nekünk úgy az eltávozó embert, mint aki fény és hő volt. Mert mindenki fénye és hője valakinek, valaki másnak. Ám vannak olyan emberek, akikkel varázslatos dolgok történnek. Születnek olyanok, akik a szokásosnál messzebbre világítanak és valahogy sokszoros energiával bírnak. Már nem csupán néhány tucatnyian kuporodnak oda az ilyen hőforráshoz. Százak és ezrek melengetik meg hitüket az ő erejénél, és töltekeznek fel reménnyel az ő egyéniségéből. Ilyen adakozó, nyílt szívű, cselekvő élet volt a Tiéd, Laci Bátyám. Hitvallásod, kisugárzásod, lendületed, erkölcsöd és helytállásod mint a gyertyáról gyertyára átlobbanó fény, amely sokfelé osztva mégsem kevesebb, csak több lesz mindig. Szétosztva - egyre több. A veszteség a családé, a hiány mindannyiunké.

Ám a keresztény ember számára a halál nem végpont, hanem beteljesedés. Ezért nézhetünk a Te életedre is gondolva dacos reménnyel a szemébe: halál, hol a te fullánkod? Az élet akár legyen oly termékenyen hosszú, mint a Tiéd, itt már visszavonhatatlanul kerek, egész, abból elvenni, ahhoz hozzátenni senkinek sincs hatalma. Az idő, kedves Laci Bátyám, előbb-utóbb beláttatja mindannyiunkkal, hiába rohantunk, robotoltunk, igyekeztünk egész életünkben, végül csak két dolgot hagyhatunk az utánunk következőknek. Gyökereket és szárnyakat. Köszönjük Neked, hogy Tőled mind a kettőt megkaphattuk, köszönjük, hogy van mit folytatnunk.

Nyugodj békében!