Másodszorra rendezte át az olasz politikai palettát. A kilencvenes évek elején a politikai elitet elsöprő korrupciós botránysorozat után új párt alapításával tarolt, míg az addig regnáló kereszténydemokraták és a szocialisták kétpólusú rendszere szertefoszlott. Most kiütötte a törvényhozásból Európa legerősebb kommunista pártjait, amelyek évtizedek óta a mérleg nyelveként, zsarolási pozíciójukat messzemenően kihasználva bénították a balközép kormánykoalíciók működését. A Berlusconi ellen kendőzetlenül kampányoló, nemzetközi balliberális sajtó fölényének kivédését ugyan sportszerűtlen lenne a Lovag érdemeként feltüntetni, mert saját tulajdonú Mediaset birodalmával - erkölcsileg ugyan erősen megkérdőjelezhető módon, de legalább egyenlő arányokra - módosította hazájában a baloldali médiatúlsúlyt. (Az "elfogulatlan" Freedom House sajtószabadsági rangsorában nem véletlenül körözte le még Mongólia is az olaszokat.)

A kommunisták kiakolbólításával és a választójogi törvény módosításával az immár harmadszorra is kormányfővé ütött Berlusconi most tisztán kétpólusúvá rendezte a kezelhetetlenül szétforgácsolódott olasz pártrendszert: bónuszmandátumokat kaptak a koalícióba tömörült pártszövetségek, míg a magányosan induló kisebb pártokat hatástalanította a parlamenti küszöb. Sehol sincs Alessandra Mussolini szélsőjobb pártja, megszűnt az euró eltörlését követelők platformja, hiába is keresnénk az egykori szociáldemokrata párt romjain egy százalék alatt teljesítő politikusokat, és kihullottak a szélsőséges minipártok is. A kommunisták színeiben tündöklő transzszexuális Vladimir Luxuria csipkés alsóneműit is nélkülöznie kell ezentúl az új képviselőháznak, megoldva ugyanakkor azt a meddő vitát, hogy a képviselő a férfi vagy a női illemhelyet köteles használni.

Szinte hihetetlen, de közel hasonló fajsúlyú kérdésekben kellett dűlőre jutnia a kilencpárti Prodi-koalíciónak a 2006. április 9-i választásokon egy százalék alatti különbséggel aratott győzelme után. Az akkori kampányban a (bolognai) Professzor és a (milánói) Lovag még egymást túllicitálva ígért adócsökkentést és egyéb könnyítéseket, de őszre a választók már azzal szembesülhettek, hogy az időközben hirtelen reflektorfénybe került magas államadósság miatt - a maastrichti feltételeket teljesítendő - béremelések helyett csak néminemű megszorításra lenne kilátás. Prodi helyzetét tovább nehezítette, hogy a költséglefaragási tervek a koalíciós partnerek zsarolásai miatt rendre zsákutcába jutottak, és még a legegyszerűbbnek tűnő törvényjavaslatokat is csak egyeztetési dömping után lehetett keresztülpréselni a szenátuson. Régi motorosként Prodi már januárban bedobta a törölközőt, sértődötten távozva az olasz politikai életből, de maga után hagyta egy új kormányfővel létrejövő, kisebbségi kormányzás elvi lehetőségét, amely azonban néhány hét alatt kivérzett.

A mostani kampány pedig annyira volt tiszta, amennyire egy kampány esetében egyáltalán ez lehetséges: a stagnáló gazdaság, a 106 százalékos GDP-arányos államadósság, a magas munkanélküliség és az északi vállalkozók versenyképtelensége nem április 15-én derült ki.