A kivégzettek - köztük csecsemők, nők és aggastyánok - "bűne" az volt, hogy zsidóknak születtek. A megemlékezés fő célja, hogy a társadalom tudatáig jusson el: hasonló borzalomnak soha többé nem szabad megtörténnie. Lényegében ugyanilyen meggondolásból minden év február 25-én tartják meg Magyarországon a kommunizmus áldozatainak emléknapját - akkor a málenkij robotra hurcolt, internált, börtönbe zárt, halálra ítélt vagy a szabadulás után ellehetetlenített magyarok tömegei előtt hajtunk főt. Rájuk vagy azért sújtott le a "vasököl", mert "rossz" családba születtek, vagy másként merészeltek gondolkozni és cselekedni, mint ahogy a hatalom elvárta volna.

Az emléknapok szintjén tehát létrejött az egyensúly áldozatok és áldozatok között. Mégsem mondhatjuk, hogy az elmúlt évszázad szörnyűségeinek értékelése megnyugtatóan lezajlott, és pontosan tudjuk, a közelmúlt miféle históriájára tanítjuk meg gyermekeinket. Megosztottságunk termékeként ugyanis folyamatosan egyfajta licit zajlik a médiában és a politikai színpadon. Mintha csak az volna a magyarországi értelmiség elemi kötelessége, hogy megállapítsa: a nácizmus vagy a kommunizmus tombolt könyörtelenebbül hazánkban, és hogy melyikük okozta a súlyosabb szenvedést. A történészek közötti vitával nem is volna semmi baj. Csakhogy a politikailag szemben álló erők jóvoltából a vita sokszor marakodásig fajul, hangneme inkább gyalázkodásra hasonlít, mint érvek ütköztetésére, és ez a gondolkodás a társadalmi ellenségeskedés fenntartásában kiemelkedő szerepet játszik. Miközben egyes politikusok népszerűségi tőkét próbálnak faragni maguknak abból, hogy ők aztán "bátran szembenéznek" a múlt kísérteteivel.

Akkor nyernének valódi értelmet az áldozatok emléknapjai, ha egyszer valóban össznemzeti szinten éreznénk-élnénk át a gyász súlyát. Ha a közvélemény erejével lehetne hatni azokra, akik az áldozatok valamelyik csoportjával szemben a szenvedések-veszteségek minimalizálását, netán tagadását hangoztatják, és esetenként akár gúnyt is űznek a szenvedésből.

Az emléknapok kegyelmi pillanatainak múltán pedig el kellene ismernünk, hogy a múlt borzalmainak teljes körű elismerése és máig tartó megosztó hatásának tompítása nélkül nehéz megterveznünk annak a Magyarországnak a jövőjét, amelyben most az összes áldozat leszármazottainak és egyéb rokonságának az összessége él. Együtt. Gyűlölködés nélkül kell megbeszélnünk a múltunkat úgy, hogy kizárólag az érdekazonosságot, közös nemzeti jövőnket tartjuk szem előtt.