Mégis jónak tartották az adózás intézményét, mert valamiféle törvény mégiscsak védte őket, az adószedők csak javaik egy meghatározott részét vihették el, nem forgathatták ki őket mindenükből. Később a feltartóztathatatlan haladás meghozta a közvetlen adók ideáját is, amely abból indult ki, hogy nemcsak az emberek jövedelmét, vagyonát lehet megsarcolni, hanem már a javak megtermelését, kereskedelmét és fogyasztását is, először egyenként, aztán meg folyamatában.

A társadalom fejlettségének eltéveszthetetlenül pontos mutatója az, hogy hányféle néven, címen és hivatkozással szedi el az állam jámbor polgárai pénzét, javait. Hozzátéve, hogy a fejlődés egy bizonyos fokán, mindjárt az ókori rabszolgatartó társadalmakban a hatalom már kötelezettségeket is vállalt az adózók közösségi igényeinek kielégítésére, többek között az ország, az egyének életének, vagyonának védelmére, az igazságszolgáltatásra, a szociális problémák megoldására. Az adó már nemcsak a hatalmasak fényűzését szolgálta, hanem kezdetleges módon az alávetett emberek biztonságát, kultúráját, egészségét, boldogulását is.

A felvilágosodás eredménye, hogy ez a folyamat társadalmi szerződés néven, ha szimbolikus formában is, de kodifikálva lett. Persze, nem ment ez olyan simán. A vámosokat, adószedőket, áfabehajtókat már évezredekkel az APEH megalakulása előtt utálták, pedig voltak közöttük jeles, jóravaló emberek is. Például Szent Máté gyakorlati és írott életművét nagy becsben tartja az emberiség, ami Kupa Mihály esetében egyáltalán nem mondható el. Mindezt csak azért mondom, hogy röpke adótörténeti fejtegetéseimet a mai, honi viszonyok közt nyugodt lélekkel elfeledhetjük. Napjaink magyarországi adózási viszonyaira gyakorlatilag semmi nem érvényes. Szó sincs arról, hogy a hatalom (az állam) az adóink fejében valami szolgáltatást nyújtson.

Az úgynevezett társadalmi szerződést hatályon kívül helyezték. Ma Magyarországon azért szednek adót, hogy lehetőséget adjanak a közpénzek elherdálása nevű bűncselekmény elkövetésére, másrészt kifizessék valamiből a kormány mellett működő adótanácsadók szerzői díját. Az adótörvényeket előállító parlamenterek és végrehajtó smasszerek (adóhivatalnokok) legfőbb ambíciója az, hogy a permanensen szaporodó és növekvő adóbehajtásokat adócsökkentésnek állíthassa be. A kulturális járulékot azért találták ki, hogy az ízlésromboló, káros hatású "kulturális termékek", a giccs, a pornó, az öncélú erőszak, az érzelmeket megcsúfoló szirupos érzelgősség megadóztatásával, az értékőrző és teremtő, művészi alkotások megszületését és megjelenését támogathassák.

Ehhez képest Schiffer János szocialista képviselő azt javasolja, hogy a szőnyegekre, a felsőruházatra, férfiöltönyökre, női kosztümökre, ingekre, blúzokra, nyakkendőkre, csokornyakkendőkre és kravátlikra is vessenek ki kulturális járulékot. Schneider Mária kulturális szakállamtitkár szerint a felvetés jogos, mert ezek a termékek a dizájn révén komoly kulturális értéket képviselnek. Ez nagyon szép, de mondjuk a csokornyakkendő dizájnját Maurice Chevalier eszelte ki, így a honi kulturális járulékból némi jogdíj illetné meg a nagy énekes-színész örököseit is. Ám mifelénk valójában a különböző beteges és elmeháborodott adónemeket, adóötleteket kellene szabadalmaztatni és levédetni, nemzetközi oltalom alá helyezni. Aztán az egészet apportálni a konvergenciaprogramba, és utána megint kivethetnek valami adót a lakosságra. Ha netán "arányosabb közteherviselésnek" nevezik el az egész akciót, akkor a lakosság jelentős része kulturált módon még örülni is fog az újabb fosztogatásnak. Fehérgallérosok - nyakkendő nélkül.