Kovács Ferenc már megteheti, hogy ilyen szigorú mércével mérjen, nekünk azonban kötelességünk megismerkedni Erwin Koemannal. Így mindenekelőtt annak a körülményeivel, hogyan lett belőle magyar szövetségi kapitány. Ne essünk tévedésbe, nem érdemeinek - 1988-ban Európa-bajnok lett a holland válogatottal, edzőként megfordult (igaz, számottevő eredmény nélkül) a Feyenoordnál - köszönhetően esett rá a választás több, alkalmasint még nála is nevesebb jelöltek közül. Mindenekelőtt azért válhatott belőle magyar kapitány, mert immár egy éve munkanélküli (még ha megélhetési gondjai nyilván nincsenek is). Saját szemszögéből teljesen érthető döntést hozott. Bár kinevezése előtt csúnyán megsértették - amikor Budapestre érkezett tárgyalni a feltételekről, a szövetség nem vállalta át a költségeit -, mégis úgy gondolhatta, még mindig jobb kalandra kelni, mint otthon a tévé előtt ülve nézni a meccseket. Ha a feladat kudarccal végződik, Európában senki sem fogja számon kérni rajta, hogy az ötödik vonalhoz tartozó magyar válogatottal miért nem ért el eredményt, ha viszont meglepetésre egy-két fontos meccset meg is nyerne, csak emelkedne az ázsiója. Koeman még csak nem is a rendelkezésre álló külföldi edzők közül volt a legalkalmasabb, hanem az egyetlen olyan elérhető szakvezető, aki köré marketinget lehet építeni, akit kommunikációs eszközökkel el lehet adni. Kisteleki István nem a magyar labdarúgásnak, hanem saját magának kereste a legjobb megoldást. Képzeljék el, mi történik, ha a magyar válogatott Várhidi Péter vezetésével szeptember hatodikán idehaza elveszti első világbajnoki selejtezőjét Dánia ellen.

Mindenki az MLSZ-nek esik: ez hát a másfél éve tartó csapatépítés eredménye? Ha ugyanez Koemannal esik meg, csak a régi lemezt kell feltenni: vannak biztató jelek, de hát minden kezdet nehéz, sokat kell még dolgozni. A minden eresztékében recsegő MLSZ elnöke nyert tehát legalább fél évet. A magyar labdarúgás pedig újabb kísérlet áldozata. Mégse sajnáljuk az úgynevezett szakembereket. Amikor kirúgták, Bozsik Pétertől interjút kértünk, de elhárította: szeretne még idehaza dolgozni... Bérczy Balázzsal, akit rövid időn belül az MLSZ főtitkáraként, majd fehérvári ügyvezetőként is menesztettek, már a kézirat is elkészült, végül mégsem járult hozzá a közléséhez. Várhidi Péter valós véleményét szintén ismerjük, de őt már kérdezni is felesleges; aki megannyi megaláztatás után is az együttműködés feltételeit kutatja, az már nem is sportember, hanem politikus. Múltja még van a futballunknak, mégse akad egyetlen egykori karizmatikus edző sem, aki az asztalra csapna: ne tovább! A közömbösség és az egzisztenciális félelem uralkodik. A magyar labdarúgás azt kapja, amit megérdemel. Kisteleki István annak idején azzal szerzett magának népszerűséget, hogy fenekedve támadta Lothar Matthäust. Azt hangoztatta, minek nekünk külföldi kapitány, a magyar szakemberek is kiválóan felkészültek, ráadásul sokkal olcsóbbak. A hatalom megtartása már nem pénzkérdés. Erwin Koeman kinevezésével Kisteleki elődje nyomdokaiba lépett. Kétéves regnálása mérlegét leginkább a Matthäus és Koeman közötti különbséggel vonhatjuk meg. Az MLSZ-elnök pályája körbe ért. Azaz dehogy. Egyre szűkül a spirál. Lassan nagyító kell hozzá, hogy az útját követni tudjuk.