Persze. Kiértünk a csimpaszkodós korból, és már egyre nehezebb, csak még nem, még sokáig nem valljuk be, magunknak se, hogy nehéz az ezernyi kérdés kérdés után, kifulladásig... válaszolunk, lazán, szórakozottan, félig odafigyelve, észre se vesszük, és a válaszok mind sietősebbek, egyre türelmetlenebbek, igen, jól vagyok, mama, mondtam már, nagyon jól vagyok, tényleg, igen, tegnap is jól voltam, ettem, mama, hogyne ettem volna, mit, nem is tudom már, és persze hogy nem jövök későn, mama, nem, nem gyújtok rá, inni sem iszom, mama, rossz társaság meg végképp nem... de ne aggódj, kérlek, és ne, te ne kérj, ne is sírj, meg ne is hiányolj annyit, ne faggass, és - igen - ne is lázadj, elég, ha én lázadok, lázadni is fogok, tudd meg, de te csak ne faggatózz, ne mondd azt, hogy... és ne gondolkodj helyettem, ne vedd át az én terhemet, mert azzal a felelős életre készülésemet veszed el, mit veszed, rablod, értsd meg, mama, másként gondolom, persze hogy másként, és ne csodálkozz, ne is akadj föl ezen, persze, majd később, valamikor erről is, mindenről, részletesen, olyan részletesen, ahogy csak akarod, persze, felhívsz, jössz, igen, gyere, kérdezz, értem én, hogyne, bizonyosságot szerezni, az a jó, tudni és érezni, igen, én is így gondolom, de ne faggass tovább, értsd meg, a miénk a magunk élete, a magunk mindennapjai, hogyhogy milyenek a napjaim, mit lehet erre válaszolni, elmondani ezerszer, hogy jól vagyok, édesanyám, hajnalhasadásom, egy görög írta ezt, Jannisz Ritszosz, szépen írta, hajnalhasadásom... igen, tudom, hogy a legfontosabb mégis az első két szó, abban sűrűsödik össze minden, ami híradásként fontos az anyának, persze, mama, ismétlődő üzenetként elég ennyi, a nyugtató, szorongást feloldó "jól vagyok", és tényleg jól, mindig jól, akárhányszor kérdezed ezt, mama, akkor is jól, és nem kell az "önsajnálat árnyékában állni", az örök hiánnyal küszködni, mama, én itt vagyok akkor is neked, ha nem vagyok itt, de értsd meg, egyszer el kell engedni a kezünket, hadd fussuk a magunk köreit, mert ezek már más idők, mama...

Amikor kinövünk a csetlő-botló korból, amikor belekamaszodunk a világba, belebátorodunk az életbe, belenövünk a túlméretezett öntudatunkba, akkor észrevesszük, hogy velük, az anyákkal milyen nehéz, egyre inkább, egyre jobban.

Aztán egyszer rájövünk, hogy annál már csak nélkülük nehezebb.