A miniszterelnök az úgynevezett SZDSZ távozása után is teljes jogkörrel irányíthatja a kormányzati apparátust, gyakorolhatja hatásköreit, beleértve a kabinet alá rendelt erőszakszervezetek működtetését, ezenfelül pártja gazdasági és sajtópozíciói is betonkemények. Mégis, a kormányfő és a véleménydeformáló médiaértelmiség megnyilatkozásait olvasva-hallgatva az a benyomása támadhat a tudatlan megfigyelőnek, hogy Magyarországon ma a jobboldal birtokolja a legfőbb hatalmi pozíciókat, s valamiféle keresztény-nacionalista diktatúra kiépítésének a korszakát éljük.
Gyurcsány Ferenc például a blogjában panaszolta, hogy a nyilvánosság nem képes ellenállni a jobboldali média offenzívájának. (Valójában a még mindig túlsúlyos balliberális sajtó hegemóniáját siratta, a pluralizmust átkozta. Jó okkal.) Május elsején pedig, túlélvén a játék pisztolyos (!) merényletet, ekként fordult hívei maradék seregéhez: "Olyan fenyegetést tettek rátok szóban és tettekben is, amivel még nem találkozott senki." Miközben támogatóiban azt az érzést erősítette, hogy ők egy óriási haddal ostromlott vár hős védői, a reményt is felcsillantotta, mondván, az ellenfél korán üli győzelmi torát. Csakhogy a Fidesz kétharmados, alkotmányozó parlamenti többségének lehetősége a balliberális közbeszéd toposza. A félelemkeltés kottája, amiből Bauer Tamástól Debreczeni Józsefen és Bolgár Györgyön át Gyurcsány Ferencig nem akármilyen kórus dalol, húsz éve került elő: Grósz Károly már ebből énekelte az emlékezetes fehérterror-áriát.
A motívumok változnak, de a lényeg ugyanaz: ha a jobboldal átlépi a hatalom küszöbét, a poklok poklát szabadítja az országra. Horthy-fasizmus, klerikális reakció, erkölcsi fundamentalizmus, Nyugat- és szabadságellenesség, vezérelvű antiparlamentarizmus. - Ne feledjük: most nem Gyurcsány Ferenc pozíciója a tét, hanem a magyar demokrácia jövője - intette a baloldal vezérének táboron belüli kritikusait Paul Lendvai a Népszabadságban, végképp az irracionalitás tartományába lökve a belpolitikai diskurzust.
Ahol csak arra nincs lehetőség, hogy higgadtan mérlegre tegyük az 1990 utáni magyar kormányok teljesítményét, s abból ítéljük meg a továbbdöcögő kisebbségi kormányzás, illetve az előre hozott választás lehetséges előnyeit, kockázatait. Ez valóban veszélyes volna: az összefüggéseikben értelmezett adatokból, tényekből sokan még azt a következtetést vonnák le, hogy Magyarországon nincs kormányképes baloldali-balliberális erő. Gyurcsányék voltaképpen az efféle racionális vitáktól rettegnek, és mindent megtesznek, hogy más terepen vívhassanak. Józan ésszel könnyű belátni, sem az Antall-, sem az Orbán-kormány amúgy ezer és egy okból bírálható tevékenysége nem lehet e hisztéria oka. A legújabb kori jobboldal hatalomgyakorlása idején egyetlen ellenzékinek sem görbült meg a haja szála sem.
Nem a jobboldal verette meg azonosíthatatlan rendőreivel ellenzékének mentelmi joggal rendelkező politikusát, kergette szét az ellene tiltakozókat, lövette ki némelyikük szemét. Nem a jobboldal vezetőjének családja tenyészik a pártállami titkosszolgák lápvilágában. És nem jobboldali volt az a kétharmados többséggel rendelkező koalíció sem, amelyik egyoldalúan, a napi érdekei szerint írta át a választási törvényeket.