Az elmúlt két évszázad orosz történelmében ugyancsak példátlan módon nem elődje halála tette lehetővé, hogy államfővé váljon. Ma, miután áthalad a Kreml bizánci pompájú, csupa arany termein, harminc ágyúlövés közepette, fejére kerül - persze csak jelképesen - Monomah sapkája, a mindenkori orosz uralkodók koronája.

Liberális illúziók

Nem hiszem, hogy Medvegyev hatalomra jutásának e kétségtelenül szokatlan körülményeiben a demokrácia - kivált a Medvegyevvel kapcsolatban Nyugaton mostanában állandóan emlegetett liberalizmus - jelét kellene látni. Az persze igaz, hogy az új cár, de még az új pártfőtitkárok hatalomra kerüléséhez is mindig óriási reményeket fűztek alattvalóik.
Most sincs másként: az "istenadta nép" azt reméli, hogy a pályáját miniszterelnökként folytató Vlagyimir Putyin tekintélyével a háta mögött az új államfőnek sikerül megállítania az egyre félelmetesebb inflációt, a május első napjaitól drámaian emelkedő élelmiszerárakat.

A politikai elit a centrumban éppúgy, mint a végeken, keresi a Medvegyev köréhez, holdudvarához vezető utakat, és pozícióért lobbizik. A nyugati világ pedig már előre örül, hogy a szentpétervári professzorcsaládban felnőtt, magát gyakran "ízig-vérig jogászként" aposztrofáló Medvegyevvel jobban szót ért, mint a sokáig befutónak tartott másik utódjelölttel, a Putyinhoz hasonlóan KGB-s múltú "héjával", Szergej Ivanov miniszterelnök-helyettessel.

Két láb jó...

Alighanem az orosz kisembereknek és a posztkommunista elit hatalomvágyó tagjainak éppúgy csalódniuk kell majd, mint az optimista nyugati elemzőknek. A választópolgároknak a szovjetkorszakot idéző megfélemlítésével és förtelmes csalások százaival "megválasztott" Medvegyev Gazprom-elnöki tevékenységéből, a Putyin-adminisztráció nagy hatalmú vezetőjeként hozott döntéseiből, majd a miniszterelnök-helyettesként felügyelt - a mesés energetikai bevételek egy részéből indított, de mára a korrupció melegágyává vált - négy nagy nemzeti program kezeléséből elég egyértelmű, hogy az új orosz államfő talán csak szavakban, de nem tetteiben demokrata.

Pedig krasznodari programbeszédétől a Financial Times szerkesztőségében adott interjúig Medvegyev mindenhol megismétli alighanem roppant eredetinek vélt politikusi krédóját: "A szabadság jobb, mint a nem szabadság." Amiről nekem óhatatlanul Orwell Állatfarmja jut eszembe. A disznók híres indulója, miszerint két láb jó, négy láb jobb...

Ki az úr a házban?

Az új orosz elnöktől már csak azért sem lehet európai értelemben vett demokratikus kormányzást várni, mert tizenhét hosszú éven át az örök beosztott helyzetében, napról napra végzett közös munkájuk során nem ezt tanulta Vlagyimir Putyintól - sem a szentpétervári önkormányzat privatizációs ügyeinek intézése, sem a Jukosz-ügyhöz hasonló durva politikai-gazdasági leszámolások során.

Többesélyes viszont, hogy milyen lesz a hatalommegosztás a régi és az új államfő között. Az orosz történelemben még sohasem sikerült megvalósítani az euroatlanti világban sem konfliktusmentes "kettős hatalmat". Medvegyev sok mindent elárult erről, amikor egy külföldi újságíró ezt firtató kérdésére azt válaszolta, hogy az orosz alkotmány értelmében "az elnök meghatározza a kül- és belpolitika fő elveit, ő a hadsereg főparancsnoka, dönt a végrehajtó hatalom személyi kérdéseiről és ő az oroszországi polgárok szabadságjogainak letéteményese". A kormány pedig "az egész gazdasági tevékenység irányítója, a gazdasági munka legfontosabb kérdéseiről dönt". Erről ugyan egy szó sincs az orosz alkotmányban, annyi azonban a jogász voltára büszke elnök sajátos alkotmányértelmezéséből kiderül, hogy ilyen munkamegosztásban egyeztek meg Putyinnal.

Ami a dolgok jelenlegi állása szerint azt jelenti, hogy a tényleges hatalom a volt elnök csapatának legtöbb KGB-s vezéregyéniségével együtt átköltözik a kormány székhelyére, az 1993 októberében (Borisz Jelcin és a törvényhozás "kettős hatalmának" véres összeomlásával) híressé vált Fehér Házba. A de facto hatalom egyelőre az ő kezében van. Ami most következik, az a két hatalmi központ elkerülhetetlen küzdelme.