Zerkula János - prímás

Létrehozva: 2008. május 7., 15:21 | Utoljára frissítve: 2008. május 7., 15:30	nyomtat	küld

- Hányan voltak testvérek?

- Négyen voltunk. Legnagyobb testvérem, Anna itt lakott Hidegségszádában. Volt Péter fiútestvérem, az meg van halva, Boriska is meg van, Anna is meg van most halva. Már csak én vagyok. Édesapám meghalt 1933-ben, ötvenegy éves korban. Akkor voltam én olyan hat éves. Jó zenész volt. Nagyapám es zenész volt. Ahogy így hallottam a szülőkön keresztül, mind az elsőtől elkezdve az utóbbiakig, a nagyobb szülők es mind muzsikusok voltak, csak nem itt, hanem Csíkszeredában. Ott, ahol vannak a somlyai templom és a borvíz, aközött volt egy ügyes kicsi szép háza nagyapámnak. S mikor özvegyen maradott, ide békerült a Bükkbe, s minket ott nemzettek le az utóbbi szülők. S mi történt? Az történt, hogy édesapám meghalt, s nekem a szívem szakadott meg a muzsikáért. Péter es olyan jó énekes volt, mint én - mindegyik jó volt -, de nem vágyotta a hegedűt.

- Hogyan fordult a sorsa, mikor árván maradott?

- Felkerültem Anna nénémhez, mert akkor ő már férjhez volt jőve ide Hidegségszádába. Sinka Jánosnak hívták, aki tartotta az én nénémet feleségül. Reginámnak, a feleségemnek a nagybátyja. Muzsikás es volt, suszter es. Fősuszter. Engem fölhoztak örökbe, mert nagyonnagyon vágytam a hegedűt, éjjel-nappal csak azt óhajtottam. Sógorom kezdett foglalkozni velem. De nem engedték, hogy mondjam neki, édesapám. Azért vett magához, mer ugye, ő es árván nőtt fel, mert a tizennégyes háborúban elhalt az édesapja. Na, közbe-közbe, hogy ne hagyjam ki azt se, minden két hétben János bácsi, a növelt apám, hogy így mondjam, kapott szabadságot. Román katona volt, s volt ott egy őrmester, akinek vitt pénzt, vagy egy kakast elvágva, tyúkot, sajtot, ezt-azt, s minden két hétbe szombaton este hazaengedte. S ahol muzsikáltunk nénémvel, éjjel odajött, s ő váltott fel engemet, úgy katonaruhában. Így eltelt. Addig, amíg 1940-ben megtörtént, hogy a magyar s a román király megegyeztek, hogy Erdélyt visszaadják. Magyarok lettünk, hát akkor sógoromat elvitték átképzésre. Itt volt Szeredában katona három hónapig. Később elhalt a negyvenes háborúban. Úgy elvitték Sinka Jánost, hogy én többet nem találkoztam vele. A nénémmel maradtam. Így az én életsorsom elég sajnos volt, mert sógoromat elvitték, s odamaradott a fogságba, meghalt, s én ottmaradtam nénémnél. Elég az hozzá, hogy növögettem, s akkorra már úgy megtanultam hegedülni, hogy így kicsibe vittek magikval. Ha ők mentek lakodalmat muzsikálni, elmentem. De én éjjel nem bírtam, elálmosodtam, s ahol kaptak helyet, oda feküdtem, s ha nem volt hely, a lábik alá oda béfeküdtem, s aludtam.

- Hány éves volt akkor?

- Lehettem kilencéves.

- Emlékszik az elsőre?

- Az első lakodalmat nénémvel elmuzsikáltam Hidegségen, sose felejtem el. Mentünk fel Balaványosra, onnat hozta a vőlegény a menyasszonyt. Estére azt mondtam nekik, ha nem adtok kávét, megyek haza. Megijedtek az emberek. Akkoriban nem ilyen kávét ittak, hanem cikóriát, tetszik tudni, tejeskávénak az jó. Hát, milyen a gyermekség, az édes volt, nekem tetszett nagyon. Ugye italt nem kaphattam. Mikor akkora gyermek voltam, nem hogy nálunk a családban, senkinél sem adtak a gyereknek italt, amíg az iskolát ki nem járta, vagy a katonaságot le nem töltötte. Néném egyszer-kétszer megengedte, hogy adjanak kávét, s még egy szelet kenyeret adtak a kezembe, mert kértem. Egy kortyot ittam, s egy falás kenyeret rea ettem, s az nekem tetszett.

- Hogyan tanulta a nótákat?

- Amilyen énekeket hallottam bizony, azt én már felkaptam, s megtanultam. Nagyon jól ment, mindent megtanultam.

- Péter bátyja sohasem akart hegedülni?

- Egyszer mondom neki, hogy kicsi testvérem, odale édesanyáméknál két muzsika van, az egyiket elvettem volt, felhangolom neked, tanítsalak, hogy te es tudjál muzsikálni. Azt mondja, nem bánja, elő es vettük, de tiszta kacagság volt. A kezibe adtam, ügyesen felhangoltam, s kezdtem húzni, hogy "Apró szemű kendermag..." Azt mond ja, állj csak meg. Te, hallod-e, hogy mit muzsikálsz? Mondom, igen. Na, azt mondja, én nem hallom. Én elkacagtam magamat, ő letette az asztalra, soha többet nem vette a muzsikát a kezébe. Csak esetleg most öregségünkbe, ha ott volt az asztalon, s kértem, adja ide, hát úgy lehet, hogy megfogta, máskülönben nem. Neki aztán lett több iskolája, a néptanácshoz került, jegyző lett belőle. Ő a könyveket bújta. Úgy mondom, ahogy van. Én es jártam iskolába két évet, de hát abban az időben ez nem volt nagy dolog, a muzsika volt nekem az első. Mindenekfölött én csak azt láttam jónak. Meg es tanultam, hála istennek, nem es bántam meg, mert abból növeltem a családomat fel, a fiam ott van Udvarhelyen, mint zenetanár. Ő Gyulafehérváron végzett, kántorképzőbe járt, zongoratanár lett. A kicsi unokám hatéves korától járt zeneiskolába, most ott van Svájcban második éve, kettőt volt Budapesten a zeneakadémián.

- Maga is tanította?

- Nem mondom, hogy egy kicsit nem, mert öt évig mi növeltük Reginámmal. Három hónapos korától ideadták, mert az asszony es járt szolgálatba, s Gyuri es, a fiam. Akkor aztán elvitte az apja, szinte az eszünk elment, meg kellett szokjuk nála nélkül.

- Mióta nem lát rendesen?

- Körülbelül húsz éve, hogy nem látok úgy, ahogy kellene. Közelről látom az alakot, de egyedül nem tudok menni most már. Gyermekkoromban leestem egy magas hídról, le a víz fenekéig, de nem haltam meg. Bé se hasadt a fejem, de a koponya behajlott, s öregségemre nyomja az ereket. Mondta az orvos Esztergomban, aki megvizsgált 1984-ben, hogy a maga szeme olyan, mint az autó, hogy még megy, de a sofőr már meg van halva. De azzal megbiztatott, hogy jó mesterségem van, hála istennek, hogy adta ezt a tudást, mert a hegedűhöz nem kell látni. Nem keseredtem el ezért, de sokszor biza kesergek magamban, mikor kéne lássak, s kéne ismerjek valakit.

- Mióta vannak együtt Regina nénivel?

- Reginámmal 1947-ben összeházasodtunk. Ő es szülőileg tanulta a zenét, hatéves korától gardonyos volt. (A csellóra emlékeztető faragott húros ütőhangszer, Gyimesben mindenütt használják.) Sokat játszottunk együtt. Nem tagadom, hét-nyolc éves voltam, már úgy szerettük egymást, mint férj, feleség, csak mégis gyermeki szeretetvel. Mikor elértem a húsz évet, mondtam nénémnek, s azt mondta, nem baj, ha elhozod Reginát. Na, hát akkor összeházasodtunk. Éppen most az este kérdezte esküvői keresztanyám, az Anna, ő Regina testvére - az esküvői keresztapám már nem él -, hogy te János, a Mikulás mit hoz nektek? Mondom édes keresztanyám, nem tudom, mit hoz, máskor vettem ezt es, azt es, de most megyek el hazulról, Budapestre indulunk reggel ötkor, nem gondoltam rea. Akkor ő elment ide a boltba, hozott három üveg sört, s az este az volt nekünk a Mikulás. Aztán megköszöntük egyik a másnak, koccintottunk, mert 1947-ben nekem Mikulás hozta volt Reginát. Éppen tegnap hatvan éve. Nagyot ittunk, három üveg sört hárman. Na, őszintén beszélek, nem azt mondom, hogy nem volt ez alatt az idő alatt rossz, mert jó es volt, rossz es volt, mint a víz, az se folyik egyformán. De azt merem mondani, hogy az én feleségemet sose vertem meg. Nem es kellett. Nálunk es voltak esetek, volt, hogy én es hibáztam. Vagy ezért, vagy azért összeszólalkoztunk, de azt szokták mondani, hogy tál, kalán zerdületlen nincs. Hát ez igaz es. De én nem verekedtem soha életemben. Az én kezemet nem ismeri a feleségem abból, hogy megcsaptam volna. Idáig, ahogy a Jóisten segített, abban volt jó es, rossz es, de hálát adok neki, hogy soha az én eszemet arra nem vitte, hogy megbántsam a feleségemet, már úgy, hogy megverjem. Nem es féltettük egymást. (Nem voltak féltékenyek.) Eltöltöttük, legyen hála a Jóistennek, idáig az élet sorsát, eddig a percig. Elég szépen megrendelte az Isten az életünköt, s megköszönöm, szép ajándék, mert 1947 óta együtt vagyunk.

- Hány nótát tetszik ismerni?

- Jaj, ez nagy kérdés. De nagy, de nagy. Nem tudom azt megmondani, egyáltalán. Ha akarnám, milliókat es mondhatnék, Isten tudja, mennyi, s mennyi van.

- Akadnak tanítványai, János bácsi?

- Most tanítok öt gyermeket innen, Középlokról, akkor Felsőlokról van három, Nagygyimesről van egy. Az már két éve tanul, a helybéliek hatodik éve, de jól működnek, a felsőlokiak olyan másfél éve csak, de azok es nagyon jól kapaszkodnak, jövögetnek. Karcsika, drága, idáig az életem sorsa így ment le. Tovább, hogy hogy lesz, azt nem tudom. Az enyém mindjárt lejár. Mikor küldik a behívót, nekem mennem kell. Nem maradok meg magnak. Akinek az élőnapjai elfogytak, annak menni kell, nincs mese. Hogy megmondjam az őszinteséget, egy prímás sem élt ennyit. Legyen hála a drága Jóistennek, hogy megrészesített ingemet ebbe a szép életbe, s nem es panaszkodhatom, hogy sokat betegeskedtem. Eléggé beteges a feleségem. Na, de még lassan-lassan, mint a rossz régi kapu, csikorgunk.