Vállalataink minimális szinten költenek fejlesztésekre, folyamatosan csökken a családok fogyasztása, a jól képzett munkaerő pedig - nyugati irányban - elhagyja az országot. Tízezrek - köztük orvosok, mérnökök, pedagógusok és közgazdászok, továbbá a legjobban képzett szakmunkások - választanak új otthont, új egzisztenciát. A helyzet olyan, mint 1947-ben és 1956-ban. Az ország legjobban képzett, nyelveket beszélő munkaereje menekül - kényszerből. Egykor politikai indokok miatt "lécelt le" az értelmiség, ma a fókuszban gazdasági bajok állnak.

Eközben távozik a tőke is. Kissé morbid a képlet. Egy alapvetően tőkeszegény országból a hazai vállalati tőke keres új terepet, a külföldi tőke számára pedig nem vagyunk mostanság túl vonzók, még ha az erről szóló statisztikák másként is beszélnek. Erre van mód, hiszen felettébb nagyvonalúak az állami kimutatások. Például a korábban itt letelepedő multik új üzemcsarnokát is frissen érkezett tőkének számolják el a hatóságok! Esetükben a gondot az jelenti, hogy viszik haza a nyereséget, vagyis az itt megtermelt profitot nem fektetik be. Pedig nagy szükség volna a tőkére, hiszen az ország soha nem látott mértékben adósodott el az utóbbi években: az államadósság immár kilencvenmilliárd dollárra rúg. Amikor Németh Miklós a nyolcvanas évek legvégén közkincsé tette az erről szóló - korábban bizalmas - információt, akkor még csak húszmilliárd dollárt tett ki ez a tétel. Hogy változnak az idők! De az adósságspirál komolyan fenyeget. A hatályban lévő konvergenciaprogram ugyanis nem tudta megfékezni a további eladósodást, amelynek éves kamatterhéről csak annyit: az bőven lefedi hazánk éves államháztartási hiányát. Kész szerencse, hogy tagjai vagyunk az EU-nak és a NATO-nak: nyugati integráció nélkül már rég beköszöntött volna egy latin-amerikai jellegű államcsőd. Ez az egyik olvasata a jelenlegi súlyos helyzetnek.

A másik olvasat szerint hazánk gazdasági kibocsátása már hatvan százaléka a fejlett nyugati országok átlagának, s a tízmilliós lélekszámú Magyarországon tizenegymilliónyian (!) mobiltelefonálnak, illetőleg négymillió személyautót tudnak útjaink "felmutatni". A lakossági betét- és hitelállomány pedig fej-fej mellett halad: nyolc-nyolcezer milliárd forint a nép megtakarítása és eladósodása. A jegybanknak pedig bőségesen van tartaléka, devizában. Legfőbb piacunk az EU fejlettebbik része, azon belül is a németek, az olaszok, a franciák és az osztrákok. Milyen bámulatos az, hogy a nemzetközi piacokat - legalább ezen a téren ismerjük el a kormányfő érdemeit - sokáig lehetett etetni a reformblablával. Ám ha a nemzetközi pénzügyek terén újabb feszültségek lépnek fel, vége szakadhat a megtévesztő nyugalomnak, és olyan folyamatok indulhatnak be, amelyeket aligha tud majd kordában tartani a jegybank és a kormány.

A súlyos mai magyar gazdasági helyzetnek tehát több verziója is van, de jóval keményebb diónak ígérkezik a diagnózis utáni terápia. Az alapkérdés: mit is kéne tenni azért, hogy a gazdaság tartósan előrelendüljön, illetőleg mi, átlagos halandók is jól érezzük magunkat, javuljon a közérzetünk. Azt kellene tisztázni, hogy mi is az ország gazdasági célkitűzése. Reálkonvergencia vagy pénzügyi konvergencia? Magyarul: előbb felzárkózik-e az ország a fejlett nyugati államokhoz, vagy pedig különböző pénzügyi szigorítások révén bevezetjük az eurót. Nincs arra sem válasz, hogy miért várat magára a gazdasági szerkezetátalakítás, a hatalmas regionális különbségek felszámolása. Munkaerőpiacunk szerkezete ugyancsak elavult és fejletlen, nem is csoda, hogy állami - mesterséges - munkahelyteremtés nélkül nyolcszázalékos a munkanélküliségi ráta.

Néhány szó a vállalati szegmensünkről. Ismert tény, hogy a multik itteni cégei külföldre szállítanak, de kevésbé került ez idáig a középpontba a kis és közepes társaságoknak a teljesítménye: egyharmaduk már képes arra, hogy exportáljon. Ilyen körülmények között! A hazai tulajdonban lévő cégek ugyanis rájöttek arra, hogy a belső piac nem fizetőképes, így marad a külföld. Aki pedig külföldre szállít, az valószínűleg minőségi terméket állít elő.

Nos, előttük emelem meg a kalapom.