Mert kivételes a pillanat: magyarok állnak őrt az ezeréves határon. Te jó Isten, mikor volt ilyen utoljára! Vannak, akik számára ez világvége-fenyegetést sugall, de a józan többség szerint csak egy nemes gesztus: a megmásíthatatlan múlt megidézése, tisztelgés, emlékezés. Ünnepség zajlik: az egykori határőrház már düledezőben volt, felújították, most avatják, szentelik. Együttélésről, egymásra utalt, egymásba kapaszkodó európai nemzetekről beszélnek az ünnepi szónokok. Ki egyetértően bólogat erre, ki meg kétkedő arcot vág, nem hihető, hogy egyformán gondolkodik ez a roppant tömeg, hisz az együttélésről meg a jó szomszédságról is sokféle a tapasztalatuk. De akárhogy is, itt most az öröm ideje van, mert bár össze nem igen toldozható, ami elszakíttatott, de legalább emlékezni szabad már. Megjelölni a helyet, mutatva, hogy meddig nyújtózott egykor a haza.

Ezrek jöttek el a hajdani határpontra. A véletlen Gyöngyi és Péter mellé sodor, az óhazából érkeztek, Kaposvárról. "Itt magyarabbak az emberek, mint otthon - mondja Gyöngyi -, ezért aztán az örömömben van egy jó adag szomorúság is. De nagyon bízom, mert ha egy nemzetnek karizmája van, márpedig a magyarságnak igen, akkor van miben hinnünk."

Az irányjelző csengőszó

Péntek hajnalban keltünk útra, Csíkba. A magyarság legnagyobb pünkösdi búcsújáró helyére már akkor megindult a népvándorlás. A célhoz közeledve az utak mindinkább tömve, Kolozsvárról csak a kivezető út rövid szakasza is egy egész órába telik. Megszámlálhatatlan, mennyi a magyar autó, az emberek intenek egymásnak, sokan zászlót lengetnek, ennyi piros-fehér-zöldet ritkán lát együtt az itteni ember. A hosszú út folyamatos ráhangolás, hogy az ünnepre felkészítve érkezzen az ember.

Madéfalva határában megáll egy vonat az állomáson. Tömve a szerelvény, az ablakon messzire kihajoló emberek, hangosak, jókedvűek. Magyar szó hallik mindenhonnan, magyar zászló mindenütt. A közeli úton autók hosszan kígyózó sorban, Somlyó felé tartanak, vagyis tartanának, de ezernyi az oda igyekvő, így hosszú kényszerpihenők tarkítják az utat; most sem mozdul a kocsisor. Ahogy meglátják a vonatot, éktelen tülkölésbe kezdenek, éljenzés, hajrá, magyarok! kiabálják ők, szervusztok, székelyek! - hangzik túlfelől. Rögtönzött örömünnep itt, Csíkmadéfalván, amely a két és fél évszázados tragédia emlékét hordozza ma is: kétszáz székely legény veszett oda a császári katonaság kegyetlen mészárlásában. Sokan kitérőt tesznek az emlékmű felé, hogy odategyék szál virágjukat a mártírkőhöz.

Mária-ének hallik messziről. Csíkcsicsói zarándokok az úton. Az első sorban a csengettyűsök, hét kolomp egyszerre szól, hangjuk adja a taktust, és mutatja az irányt - amit amúgy is tudnak, születésük óta, neveltetésüknél fogva. A kocsisor utat ad, a bennülőktől itt is, ott is jó szó hangzik, menetelők intenek, közben töretlen az énekszó.

Róják a kilométereket. Ők még csaknem is messziről jönnek, más zarándokok mögött viszont egynapi járóföld van, Székelyudvarhelyről, Gyergyószentmiklósról, városból-faluból indulván. Vannak, akik egész éjjel úton vannak, megérkeznek, a napot Somlyón töltik, aztán este megint úton, hogy vasárnap virradóra hazaérjenek. Mert a falujuk miséjére oda kell érniük a búcsút megjárt templomi zászlóikkal. Évszázados hagyomány köti őket.

Testvér a testvérnek

Végre Csíkban! Somlyó kegytemploma méltósággal fogadja az érkezőt. Odabent százak. Van, aki egész éjjel itt virraszt, néha egy cseppet szunyókál, de kitart. Az egyházszületés ünnepe, a szentlélekáradás napja a kitartásról is szól. A megmaradásról. Hűségről.

Fényes napsütés köszönti szombat hajnalban a hegyen lévőket. Sokan ott töltötték az ünnep vigíliáját. A templom elé nyárádremetei zarándokok csoportja érkezik, meghajtják zászlaikat, egy fohász után lépnek be. Sort állnak, hosszan, hogy a Mária-szoborhoz érjenek. Egy tisztelgő ima, aztán irányt vesznek a Nyereg felé.

Három szép csíki kislány pihen a templomtér szegletében, Főcze Izabella, Kecző Enikő és Veres Orsolya. Mondják, szusszannak egyet, mert órák óta talpon vannak, elfáradtak, de el sem tudnák képzelni, hogy nélkülük múljon el az ünnep. A Segítő Mária iskolában tanulnak. Mindig itt vannak, ők a szolgálatosok, sok-sok társukkal együtt fogadják a zarándokokat, elirányítják őket, este meg a Szent Erzsébet-oratóriumban szerepelnek. Hadosztálynyi a segítő, valamennyien népviseletben, jó szóval köszöntenek mindenkit. "Senki se érezze magát elárvultnak" - mondják, és itt tényleg nem magányos az sem, aki egyedül jött. Itt közük van egymáshoz az embereknek.

A kapocs a hit, meg a magyarság. De nem csak magyar szó hallik, román is gyakran, aztán angol, német beszéd, Lengyelországból is jöttek búcsúsok, ahogyan számtalan más helyről is. Dávid doktor, a madarasi állatorvos mondja, hogy egyre többen érkeznek nem katolikusok is, valóságos gyűjtőhely lett ez - mert a csíki pünkösd egyesítő erő.

A Kis- és a Nagy-Somlyó közti tér tömve. Megkezdődik a szertartás. Százezrek hangja szól egyszerre, a kezdő miseének árad a hegyen. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek szavát hallja a zarándoktömeg: itt mindannyian testvérek vagyunk. A főcelebráns, Schönberger Jenő szatmári püspök Mária útjának állomásait idézi meg, a szabadság útjáról beszél, az egyetlen követhetőről. A Miatyánkot viszi a feltámadt szél, karéjban összekapaszkodnak az emberek. Add a kezed, testvér! - mondja egy székely ruhás férfi, és adom. Adja a másik, a harmadik, a sokadik. Szentlélekáradás ünnepét éljük. E helyen most négyszáznegyvenkettedik alkalommal hívott fogadalmi búcsúra a harangszó. Mi van hagyomány, ami ehhez fogható?

Ázott tömeg zúdul le a hegyről. Mert ez is hagyományosnak mondható: az eső mindig megjön. De a nagy többség most is kitartott. Mondják: Csíkszeredában még jég is esett. De fönt, a Nyeregben már le is száradt az eső az emberekről, mire leértek. Van ebben valami jelképes, gondolom, s Szabó Terka néni Udvarhelyről majdnem ugyanezt mondja: "A búcsújárókat mindig megkíméli az Isten." Tényleg, mondom én, és nézem az átázott asszonyt. Mosolyog. "Boldogasszony anyánk, régi nagy pátrónánk..." - éneklik még lemenőben az emberek.

Ez ahol van

Számolgatjuk, mit enged az idő, a csíksomlyói búcsújárás mellett hova tudunk eljutni még, Lujziklagorba például, de vendéglátónk, Ilona asszony óva int: "hát ez ahol van". Aztán, hogy nem értjük, megmagyarázza: az "ahol" az a messze, az ehol pedig itt van. De tudjuk, a zarándokokat sem ijeszti el a kétnapi járóföld. A székelynek nincs távolság, nincs akadály.

"Nagyon szeretném megtudni, hogy mi végre vagyok e földön, keresem az utamat" - mondja egy somogyi zarándok, Gyöngyi. És lehet, hogy itt találja meg. A véletlen hozta, hogy megismerte a székely ezermestert, Péter Ernőt, a két család barátként tiszteli azóta egymást. "Átjárnak" egymáshoz, nem akadály a nyolcszáz kilométer távolság. "Tanulják" a másik világát. Ernőnek három remek fia van, egyik zeneiskola-igazgató, a másik gépész és mindenes, a harmadik zongoraművész. És mindannyian afféle néptanítók, misszionáriusok. Zenei esteket, táncházat szerveznek, irodalmat közvetítenek. A székely megmaradás mintaadói, a hagyományátadás foglyai. Teszik, amit pénzért tenni nem lehet. Elviszik az ősi kultúrát a legeldugottabb falvakba is. De azért krumplit is termesztenek. A földön is két lábbal állnak.

Az ünnep odahaza még kitart, de itt, Székelyföldön hétfőn már munkába mennek az emberek. Így aztán, ahogy illő, még összejövünk egy áldomásra. Csíkmadaras fölé visz az erdei út, hatalmas fenyőfák között kanyarog, úgy érzi az ember, sose ér ki a rengetegből. Itt némi fogalma támad a végtelenről az idegennek. Megállunk egy tisztás mellett. Zúgó hegyi patakot fahíd ível át, egy erecske vezet a meseházhoz, székely ácsok remeke ez. Itt találkozik a búcsúköszöntő társaság: van, aki Kaposvárról jött, másik Tápéról, aztán Pestről, Szovátáról, Csicsóból, Hollandiából. Székely magyarok, magyar magyarok és hollandok együtt, a Madarasi-Hargita alján. Pár száz méterre ott van az egykori hírhedt medveles: Ceausescu szeretett errefelé vadászni. Sok bundás jószág vett itt búcsút a világtól. Maradt még persze belőlük bőven. Ahogy - milyen bizarr analógia! - székelyből is. Rájuk ugyanis, mondja Ernő, a kemény csíki ember, egy kicsit nehezebb volt vadászni.