Most csak azért kellenek a megszorítások, hogy a kiadási oldalon "helyet csináljunk" az adósságszolgálatnak.

Megpróbáltuk - többször is - közös vagyonunk feláldozásával kifizetni örökölt adósságainkat, de túlköltekezéseikkel a mindenkori kormányok azt "újratermelték".

Nincs mentség

Kautz Gyula, a jeles elméleti és gyakorlati szakember, statisztikus és bankelnök már másfél évszázaddal ezelőtt megfogalmazta Államgazdaság- vagy pénzügytan című munkájában, hogy mikor van joga a kormányzatnak adók helyett az eladósodás finanszírozási lehetőségéhez nyúlni. Akkor, ha olyan vagyont hoz létre, amelynek hasznait a hitelt törlesztő generációk fogják élvezni. Hasonlóan fogalmazott (éppen fél évszázada megjelent) Pénzügytanában a másik híres közgazdász-tudósunk, Heller Farkas is. Nem etikus másként!

Rendszerváltás utáni kormányaink azonban sutba dobták ezt a bölcsességet. Az első azért, mert eleve megörökölt egy kényszerű helyzetet. Ezt az ország a nemzet a reálvagyonából külföldi hitelezőinek kifizette. A többi felhalmozott államadósságra azonban nincs mentség, márpedig az ma jóval fölülmúlja az 1990-es értéket! Ezt az adósságot az azóta hanyagul (hűtlenül?) "gazdálkodó", a társadalmat félrevezető kormányzatok halmozták fel, gyakorlatilag vagyonfelélést valósítva meg ily módon. Azzal, hogy nem merték választóikat a nehézségek nagyságrendjével szembesíteni. Azzal, hogy a hiányra még rátettek jó néhány lapáttal. S a túlköltekezést a legnagyobb természetességgel, mint folyó gazdálkodási döntést, egyszerű többségi döntésekkel végrehajtott vagyoneladásból tovább finanszírozták... A nemzet vagyona fölött - közvetetten ugyan, de - messze nem a nemzet egészét képviselő közszolgák döntöttek. Kiadták a (magyar) állami kézből (gyakorlatilag külföldi) tulajdonosoknak a tulajdonjogot. A (magán)tulajdon a kapitalista gazdasági-társadalmi rend alapja. A tulajdonos gyakorlatilag azt tesz azzal, ami az övé, amit akar. Ha úgy látja kifizetődőnek, be is zárhatja a céget, importtal pótolva a kieső termelést. Mert, például, azt a külföldi gyára gyártja. A külföldi tulajdonosoknak történő értékesítéssel megteremtették a tartós profit-, sőt tőkekiáramlás lehetőségét, ami napjaink fizetési mérlegében súlyos tehertételként jelentkezik. Gazdaságpolitikánk lehetőségét, játékterét a magas kamatszolgálat folyó kiadásai teljességgel beszűkítik. Döntően ez kényszerít a megszorításokra. S megint el van kenve az ok és a felelősség. A polgár csak azt látja, hogy kényszerhelyzet van. Elfogadja ennek a helyzetnek minden szolidaritást nélkülöző rendezését. Mert nem tudja, mit tehet, nem tudja mit tegyen, mert a végrehajtó hatalom ezt az alternatívát kínálja, s "albérlőt kitenni nem lehet". A végrehajtó hatalom a következő választásokig becementezve cselekszik. Csekély (egyszerű) parlamenti többséggel elképesztően fontos reformdöntéseket legitimál, társadalmi vita és elfogadtatás megkísérlése nélkül. Teheti, a jelenlegi rendszerben joga van hozzá. Nyilvánvaló, hogy ez időtlen ideig nem maradhat így.

A politikusok tisztessége

A legelső dolog, hogy szembenézzünk súlyos mulasztásainkkal. Mi, a rendszerváltó értelmiség hagytuk magunkat a kialakult jogviszonyok prédájává válni. Abban a jogi környezetben, amelyben nincs éles különbség a folyó gazdálkodás és a vagyoni helyzet között, a vagyonfelélés áldozatául esik az ország.

Két alapvető következtetést kell levonnunk a jelen helyzetből: egy gazdaságit és egy jogit.

A jogi következtetés: a vagyoni és a folyó gazdálkodási döntések közötti "átjárás" eme egyszerű módját meg kell szüntetni. Veszett fejsze nyele ugyan, de mégsem hiábavaló. Az eladósodás nem más, mint negatív vagyon termelése, ha nem vagyoni érték létrehozásáért, hanem folyó kiadások fedezése érdekében történik. Ezért egyet kell értenünk azokkal a javaslatokkal, amelyek alkotmányos kötelességévé kívánják tenni a kormányzatnak az egyensúlyi költségvetés készítését. Aki ezt nem tudja biztosítani, legyen visszahívható.

Lehet, hogy a köztársasági elnöknek igaza van, és nem a jogban, nem az Alkotmányban van a hiba. A jelen Alkotmány mellett is lehetne tisztességes gazdaságpolitikát folytatni. Tisztességes politikusokkal mindig lehet tisztességes politikát folytatni. De a jelen jogrendben nincs mód számon kérni a politikán könnyelmű vagy tudatosan félrevezető ígéreteit, és nincs lehetőség adott esetben visszahívni a végrehajtó hatalom gyakorlóit. Ezt minden szíre-szóra nem is lenne jó engedni, hiszen kormányozhatatlanná válna az érdekütközések miatt az ország. Mégis biztosítani kellene, hogy ne nyújtózkodjon túl a takaróján a különböző lobbierők segítségével hatalomra került, s ezek hálójában lévő kormány. Semmiképpen nem elfogadható, hogy a kormány társadalmi alapstruktúrákat is megbolygató döntéseket egyszerű többséggel végre tudjon hajtani. A nagy rendszerek átalakítása tipikusan ilyen, a társadalom szerkezetét is érintő intézkedés. Ezek nem kormányzati, ezek nemzetstratégiai kérdések. A versenyszféra nagy részének, mi több, az infrastruktúrának a döntő részét már eladtuk - gyakorlatilag külföldi kézbe. A kapott pénzügyi eszközökkel nem teremtettünk olyan vállalkozásfejlesztési alapokat, amelyek a hazai gazdaságpolitika többi égető kérdését, a foglalkoztatást, a termelési szerkezet átalakítását megoldani segítették volna. Kifizettük vele adósságainkat, amelyeket nyomban újratermeltünk. A legfontosabb vagyonunk a humán tőkénk. Ezt végképp nem lenne szabad könnyelmű, nem konszenzuson alapuló döntésekkel kockára tenni!

Összefogás: az esély

A gazdasági következtetés tehát: a közösség érdekét képviselő és társadalmi szolidaritáson alapuló válságkezelő gazdaságpolitikára van szükség. Sajnos, azt kell mondanunk, hogy több ciklusban kormányainknak semmiféle gazdaságpolitikája nem volt.

Pontosabban: volt, de mindössze két paragrafusból állt:
1. § A piac mindent megold. Az államnak nem kell tennie mást, mint privatizálni, liberalizálni, deregulálni.
2. § Bármi tennivaló lenne is, azt az EU úgyis megmondja.

Most például azt, hogy a maastrichti kritériumokhoz szükséges az államháztartási kiadások drasztikus csökkentése. Ezért van a megszorító politika. (Volna azért ötletem, hogy hol kellene kezdeni - nem biztos, hogy a javasolt reformokkal.) Nem lehet a hiány három százaléknál nagyobb, nem lehet az államadósság hatvan százaléknál magasabb. Márpedig most az, tehát le kell faragni.

Ugyan, kit érdekel egyébként, hogy polgáraink uniós identitása éppoly csekély, mint az EU azonosulása e kis közép-európai ország - a volt legvidámabb barakk, most sereghajtó gazdaság - problémáival. Kit érdekel, miért ekkora a hiány? Milyen privatizációs, deregulációs és liberalizációs politikákat szajkózó politika vezetett hozzá? Ki, milyen intézkedéssel generálta? Most már helyzet van, s azt "kezelni kell".
Ebbe azonban nem lehet tehetetlenül beletörődni. Ki kell alakítani egy tartalmas intézkedéscsomagot, rövid és hosszú távra.

A vágyott eredményekhez vezető út természetesen igen bonyolult. Annál mindenesetre sokkal nehezebb, mint ahogy a leegyszerűsítő kommunikáció elénk tárja. A mai, globális világban nemcsak azt kell tudni, mi mit teszünk, hanem azt is, hogy a világgazdaság többi szereplői mit fognak tenni. A verseny világméretű. Még ha az ember egy akkorácska "vállalkozást" próbál is sikerre vinni, mint mondjuk Magyarország.

Vannak hatalmas (ázsiai) gazdaságok, ahol nem üldözik a kalákamunkát, ahol nem baj, ha a nagy családon belül szolgálatokat tesznek egymásnak, ahol nem fenyegetnek adóellenőrzéssel, ha a szomszéd szőlőjében szüretelnek. A mikrohiteleknél nem kopasztják meg az adóst, sőt azok önmaguk egymást ellenőrzik, hogy valóban tehetségüknek megfelelően teljesítsenek. A szociális ellátás jelentős részét a családban biztosítják - ingyen. A generációk közötti tisztelet és összefogás sokban segít. Ezek a társadalmak egész más etikai alapon állva gazdálkodnak. Ha a marék rizst mint munkabért nem is irigyeljük tőlük, ezt a társadalmi összefogást lehetne. Hiszen ez a magatartás, ez az etika úgy tűnik, még kifizetődő is számukra.

Versenyképesebbek, mint mi. Az egymás segítése, a mikroszintű szolidaritás kiküszöbölhetetlen eleme életüknek.

Lehet, hogy a modern jóléti államok eltúlozták a társadalomra való hagyatkozást. Lehet, hogy a politikusok visszaéltek a társadalmi szolidaritás eszméjével - szavazatszerzés céljából indokolatlanul kiterjesztették.

A szolidaritás nélküli piaci fundamentalizmus azonban gazdasági-társadalmi katasztrófához vezet. Ha új, koherens válságkezelésen gondolkodunk, akkor vegyük számításba ezt a tényt is.