Nos, a válasz: láttuk, és látjuk is mindennap (ha fővárosi az ember), vagy ritkábban (ha máshol lakunk). Budapest a megannyi elszalasztott lehetőség városa, Magyarország piszkos, zaklatott, barnásszürke szíve - amiben hatványozottan tükröződik társadalmunk valódi állapota.

A főváros egykori alléi és körútjai urbánus autópályákká alakultak: sok helyen kétszer három sávban állnak a kocsik a dugóban, a sofőrök céltalanul nyomkodják a dudát. A kipufogógáztól megőszült homlokzatok tövében, a bezárt boltok kirakata alatt állati és emberi ürülék, vizelet szaglik mindenhol. A tömegközlekedés ritkuló busz- és villamosjáratain egymáshoz dörzsölődő, ideges emberek méregetik a másikat, s egyre gyakrabban hallani ingerült szóváltásokat.

Neurotikus a főváros, beteg az ország szíve. A tüneteket mindannyian ismerjük, sokan naponta átéljük. A helyzet fonáksága az, hogy a megoldást is mindenki meg tudja fogalmazni magában - de a legritkább esetben kerül sor valódi cselekvésre.
Ezt a majdnem kétmilliós metropolist tizennyolc éve vezeti ugyanaz az ember. A szinte történelmi léptékű időszak elegendő lehetett volna arra, hogy egy alkalmas városvezető, hosszú távú programjával, felvirágoztassa Budapestet. Nézzünk körbe: nem sikerült. Világváros építése helyett romlásnak indult a főváros.

De a főpolgármester tagadhatatlan, súlyos felelősségének kimondása mellett az is egyértelmű, hogy a város lakói is felelnek - már csak szavazataik okán is - szűkebb és tágabb környezetük állapotáért. A Magyar Hírlap olvasói nyilván nem dobják el a szemetet az utcán, nem pöccintik a csikket a busz alá, és felszedik kutyagumit is. De százezrekben mérhető azok száma, akik nem törődnek a város megóvásával. Nehéz kérdés, hogy mivel lehetne őket jobb belátásra bírni: a szemetelés büntetése és a gyerekek környezettudatos nevelése mellett a helyi kisközösségeknek, bérházaknak, háztömböknek kellene összefogniuk, hogy tisztába rakják környéküket. Bár még gyerekcipőben jár a mozgalom, de itt-ott (például a józsefvárosi Palotanegyedben vagy Újlipótvárosban) felbukkannak önkéntesek, akik helyi lakosként zöld növényzetet telepítenek a rendelkezésre álló földdarabokra vagy lefestik a megkopott padokat. Érdemes figyelni a civil mozgalmakra, és ha időnk, pénzünk engedi, csatlakozni valamelyikükhöz. Vagy sajátot alapítani. Rajtunk múlik, hogy Budapestnek lesz-e szíve, vagy csak szív-e a jövőben.

Szakítani kéne Budapest csalfa vőlegényével.