FIDESZ.HU > Vélemények > Publicisztika Nyomtatás
Ablak bezárása
Kikényszerített pályán
A rossz és a még rosszabb között választhatnak ma a jegybank kamatdöntő ülésén a monetáris tanács tagjai. A Magyar Nemzeti Bank mozgásterének hiánya szinte soha nem tükrözte ennyire hűen a gazdaság holtpontra jutását: ha kamatot emelnek, akkor még jobban távolodunk az euró bevezetésétől, tovább hátrálva a felzárkózási programban.
Létrehozva: 2008. május 26., 06:51

Ha viszont tartják a régió legmagasabb irányadó rátáját, akkor elesnek az infláció mérséklésére maradt egyetlen eszközüktől, fékezetlenül hagyva a drágulást. Röviden: a magas infláció egyenlő a bizonytalansággal, kamatemeléskor a lakosság ugyanis beleépíti várakozásaiba a drágulást, amely így önbeteljesítő folyamattá válik. Kamatemelésre tehát szükség van, annál is inkább, mert kicsi és nyitott országként a magas olaj- és élelmiszerárak villámgyorsan beszivárogtak a gazdaságba, amúgy pedig az infláció terén tavaly a második legrosszabb mutatóval zártuk az évet az unióban. A pénzromlási ütem lelassításával, azaz magasabb kamatokkal a lakosságot megtakarításra és kevesebb hitelfelvételre lehetne ösztönözni. Tavaly év végén ugyanis túlléptük már azt a szintet, amikor több a háztartások és az önkormányzatok hitele, mint a félretett pénzük.

Másrészt. A kamat csökkentésére, de legalább a jelenlegi 8,25 százalékon tartására is épp olyan szükség lenne: a kifulladt gazdaságba alacsony kamatú hitelekkel elindított beruházásokkal és árstabilitással talán még életet lehetne lehelni. Az elmúlt évek gazdaságpolitikai szarvashibáinak egyik mellékhatása, hogy az inflációs pályánknak pont akkor kellene lejtenie, amikor az egész nemzetközi gazdaság az ársokkok hatástalanításával kínlódik. Az egyik forgatókönyv tehát a térségi lemaradásunkat garantáló stagnálást, a másik a legszegényebb rétegek további leszakadását is jelentő drágulásokat erősíti. A jegybank - a gazdaság helyzetéhez hasonlóan - kényszerpályán van, és azt a tüzet fogja ma megfékezni, amelyet veszélyesebbnek ítél.

A stagfláció, azaz a stagnáló gazdaság, tartósan magas infláció koktél lényege, hogy csak alig lehet olyan gazdaságpolitikai döntést hozni, amely ne az egyik vagy a másik tényező rovására menne. A mozgástér pedig mára gyakorlatilag lenullázódott. Az adócsökkentési álviták tragikomédiába fulladtak, a növekedést célzó kerekasztal-megállapodások javaslatai a papírkosárban pihennek, a foglalkoztatás szintje mélyponton, az uniós nagy projekteket pedig még be sem adtuk Brüsszelnek. Eközben az inflációs cél elérése 2008-ról 2010-re tolódott. A külföldi vállalatok már adókedvezmény-dömping hatására sem jönnek, és a nemzetközi pénzpiaci helyzet bizonytalansága miatt menekül a tőke az olyan kockázatosnak ítélt államokból, mint Magyarország. A költségvetési hiány felduzzasztása eladósodást és irgalmatlan adósságszolgálati terhet hozott, ebből a spirálból ma éppoly nehéz kitörni, mint a stagfláció ördögi köréből. A feladat megoldása pedig olyan illetékesekre van bízva, mint a piros alsós Gyenesei doktor, az átkosban még a Demokratikus Szocializmusért Unióban harcoló Bajnai csúcsminiszter, a testnevelő tanári diplomás Szabó Imre környezetvédelmi tárcavezér, vagy éppen a társulatot vezető, az ingyen privatizáció-visszabérlés konstrukciót meghonosító kormányfő.

Most tartunk ott, amikor Milos Forman Tűz van, babám egyesületi bálján immár másodszor is le kell kapcsolni a villanyt, és megkérni a tisztelt résztvevőket, hogy önként helyezzék vissza az időközben ellopott tombolatárgyakat. Az ajándékok száma ugyanis vészesen megcsappant, sőt, az első "becsületbeli" villanyoltás sötétjében még a maradéknak is nyoma veszett.