Akkor azonnal, sokan és jól szervezetten gondoskodtak róla, hogy ne menjünk. Azonnal mindent megtettek a spontán gyülekezések és a népképviselet lejáratására a jól idomított bulvárlaposok és a melósokat iszákosnak, a földműveseket bugrisnak beállító és durván sértegető, tehetségtelen kabarészerzők, a bukott rezsim véleményformáló örökösei. Ha mégis "ildomos" volt utcára menni, hát olyan célokból, mint például az első szabadon választott kormány megdöntése. A taxis puccskísérlet idején persze a rendőrségnek esze ágában sem volt a forgalom rendjének biztosítása, hiszen csak az egész ország bénult meg; míg nemrég egy nagykövetség előtti tüntetésen, egy mellékutcában árgus szemmel figyelték a mintegy húsz demonstrálót, lelépnek-e a járdáról.

A bejelentett útvonalat sem méricskélik vonalzóval mostantól a rend éber őrei, mert az Alkotmánybíróság kedden megsemmisítette a gyülekezési törvény vonatkozó passzusát, miszerint ha letért a demonstráció a bejelentett útvonaláról, azt azonnal fel kellett oszlatni. Mi több, a késedelmes bejelentés sem elegendő ok arra, hogy sikoltozó rohamkocsik jelenjenek meg a helyszínen.

Istenkém, hátha megérjük, hogy nem viszik el legközelebb az egy szál tüntetőt, aki egy táblát emelt a magasba, azzal az indokkal, hogy úgy egymagában megsértette a gyülekezési törvényt.

Most már csak az a kérdés, hogy mégis hová összpontosuljon az a rengeteg lekötetlen energia, amelyet vasággyal negyvenkilós fiatalok betonba verésével, éjszakákon át történő rugdosásával voltak kénytelenek levezetni azok a ki tudja, miféle szerzetek, akik a főváros történetében talán első alkalommal szabadultak rá 2006 októberében úgy a helyi lakosságra, hogy azonosító jel hiányában még azt sem lehetett tudni: a Föld melyik zugából csöppentek ide.

Nos, a lekötetlen munkaerőnek kitűnő feladatot biztosítana például, ha - elég szűkebb pátriámban, a kispesti Wekerle-telepen körülnézni - a sötétedés beálltával a forgalom elől elzárt közparkban robogóval és rendszám nélküli, nagyobb teljesítményű motorokkal évtizede minden áldott este zavartalanul száguldozó, a téren és a szomszédos utcákban rendszeresen bömbölő motorú autókkal döngető és csikorogva fékezgető garázdákkal foglalkoznának kissé. Mi lenne, ha ugyanazzal a keresetlen eleganciával hajítanák a rabomobilba a kopasz, kisportolt alkatú, ránézésre öt év fegyházat érdemlő bűnözőt (aki hasonló ívású társaival üvöltve randalírozik a békésen aludni vágyó polgárok ablakai alatt, s jaj annak, aki egy szót merne szólni rájuk), mint a 13 éves gyermeket, akit egy tüntetés után a Belvárosban vesznek üldözőbe.

Meg lehetne próbálni, mit szólnának a bűnelkövető, sötét vademberek mellett mindig mellszélességgel protestáló szennylapok, az őket sztárként villogtató és villákba költöztető televíziós butítóműsorok, ha egy-egy ilyen hangoskodó nehézfiút állítanának reggelig terpeszbe a kaszárnyaudvaron, számos társával együtt, beléjük rugdalva, hadd tanulják a tisztességet.

Mi lenne, ha a rend őrei végre valóban az adófizetőt szolgálnák, s ha az adófizető polgárok élnek elemi szabadságjogaikkal, nem kezelnék őket közveszélyes bűnözőként. S nem tízéves, elveszett kiskutyát plakátozó lánykákhoz rohannának oda csapatosan, fölfegyverkezve - mint ez az említett telepen történt 2006 őszén - hogy kifaggassák őket, miféle lapokat ragasztgatnak a falra.

És mi lenne, ha... Sorolhatnánk a feladatokat. Ám az, hogy a továbbra is retrográd, a demokratikus alapértékeket tudatosan romboló bulvár- és közmédia, mely zavartalanul manipulálhat, épp úgy óvatosságra int optimizmusunkat illetően, mint a szabadságjogok megnyirbálását kimondatlan, ám következetes kormányprogramként maga elé tűző, második ciklusát töltő posztkommunista hatalmi elit elszántsága.

Az embernek olyan érzése van, mintha mindez már megtörtént volna egyszer.

Talán már csak egy lépésre vagyunk a rendszerváltástól.