A kanadai Daniel Burd projektje többszörös díjnyertes az ottawai Összkanadai Tudományos Vásáron, a tudományos kutatásba pedig akkor vágott bele, amikor rádöbbent: az emberek semmit sem csinálnak a lakásaikat elöntő polietilén hulladékkal, írja a The Record weboldal.

Burd abból indult ki, hogy a nejlon előbb-utóbb lebomlik, ezen folyamat mögött pedig mikroorganizmusok rejlenek, ezért megpróbálta elkülöníteni ezeket: a zacskókat porrá őrölte, majd háztartási vegyszerekkel, élesztővel és csapvízzel olyan oldatot hozott létre, ami elősegíti a mikrobák szaporodását, ehhez műanyagport és némi piszkot adottt hozzá, majd ezt harminc fokon melegítette. Három hónapnyi szaporítás után Burd elkülönítette a baktériumtelepeket, majd ezeket rászabadította a polietilén zacskók darabjaira.

A kísérlet során arra a következtetésre jutott, hogy a lebontási folyamatban résztvevő mikrobák közül a két legerősebbet kell szaporítani és kombinálni egymással (ezek a Sphingomonas, valamint a Pseudomonas). Burd szerint 37 fokos hőmérsékletetn és optimális baktériumkoncentrációval hat hét alatt 43 százalékban bomlik le a zacskó anyaga és további hat hét kell ahhoz, hogy véleménye szerint az anyag teljesen eltűnjön - bár eddig még nem jutott el a kísérletben. A kísérlet energiaigénye mindenesetre igen alacsony, mivel a mikrobák önmaguktól is hőt fejlesztenek, cserébe pedig csak saját tömegük 0.01 százalékát bocsátják ki szén-dioxidban.

A polietilén zacskók lebontása azonban nem újkeletű dolog, árulta el a hvg.hu kérdésére Andersen Endre, a Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Közalapítvány vegyészmérnöke, a kísérletek körülbelül húsz éves múltra tekintenek vissza. Burd módszere önmagában annyiból lehet érdekes, hogy a baktériumtelep szaporításához házi élesztőt használt - a laboratóriumi módszerek jelentős többsége keményítőt alkalmaz, nagyon kevés százaléka pedig számos egyéb anyagot, többek között sót vagy gumiőrleményt.