- Mit tud az anyaegyesületéről a székesfehérvári MÁV Előréről, az egykori játszótársakról, Fülöp Feriről, Úr Tibiről, Pauluszról?

- A minap a felcsúti bajnoki meccsen ott volt Dévényi Tibi bácsi, aki elnöke a klubnak a mai napig. A mi klubunk lassan száz éves lesz. A vasút hol jobban támogatta, hol kevésbé. Most nem tudjuk, van-e vasút, s ha van, akkor mi abból a magyar? Sorra szűnnek meg a vasutas sportklubok, ezért a mi egyesületünk is nagy bajba került, de most Tibi bácsi arról számolt be, hogy az FC Fehérvár új tulajdonosaival megegyeznek, és utánpótlás-központot hoznak létre a Takarodó úti sporttelepen. A srácok?... Fülöp Feri sikeres menedzser. Rábaközivel összefutok néha a fehérvári belvárosban, Hartyáni Gabival is nemrégen találkoztam, Németh Jani bácsi, egykori edzőm az FC Fehérvárnál dolgozik, a többiekről nem sokat tudok. Szegény Sárközi, aki lehúzott nálunk egy-két idényt, meghalt, Úr Tibit régen nem láttam. A mi ifjúsági csapatunk kapitánya Nagy Laci, akinek a fia játszik egyébként a Fehérvárban, ő sincs már meg. Fogyunk, ez az igazság. Az ember a kelleténél hamarabb megöregszik...

- Mi volt a leghízelgőbb vélemény, amit futballistaként kapott?

- "Ügyes gyerek". Ennél többre nem vittem.

- Az igaz, hogy a nyolcvanas évek közepén, amikor tüdőgyulladással kórházban feküdt, kiszökött, hogy a Verebes József-féle magyar csodacsapat bajnokká avatását a helyszínen láthassa?

- Igaz. A magyar futball a nyolcvanas évek elején, még komoly futball volt, bár már látszottak a kifáradás jelei. És akkor feltűnt Verebes mester a semmiből. Mi, akik akkoriban fociztunk, hittünk abban, hogy a magyar futballnak igenis van jövője, a langyos víz egyszer csak felforrósodik. Nos, ennek hírnökét láttuk a mesterben, illetve a győri csapatban. Szinte minden meccsükre elmentem. Sőt, amikor végeztem az edzéssel az Erdértnél, s volt még arra esélyem, hogy vonattal időben odaérek, akkor esténként végignéztem a Győri ETO edzéseit. Ha valahol a magyar futball feltámadásának jelei mutatkoztak, én rögtön ott voltam, meg akartam nézni, látni akartam, mi történik. Ott voltam a Dunaferr nemzetközi meccsein is, mert nem vagyok klubsoviniszta. Akadnak olyan klubok, amelyeket nagyon kedvelek, vannak, amelyeket kevésbé, de elsősorban nem klubokban, hanem magyar futballban gondolkodtam, gondolkodom mindig is. Ha valami változást éreztem, ott voltam. Ha tudtam segíteni azért, ha nem, akkor csak szurkolni. Most is szívből gratulálok a bajnok MTK-nak.

- Ha tehette volna mit választ: labdarúgóként ötven válogatottság mellé huszonöt gól, Eb-, vb-meccsek, telt ház, vagy a megvalósult politikusi pályáját?

- Mindig a gyerekkori álmok a fontosabbak! A fél életemet egyetlen válogatottságért odaadtam volna!

- De hát volt már tagja válogatottnak.

- Hát persze, a parlamentinek. Az angolokat és a németeket is lezúztuk - büszke is vagyok rá! Sajnos azonban a fák nem nőnek az égig. Nekem annyi tehetség adatott, amennyi. Ennek ellenére mégis gondolkodtam azon, hogy egyetemre menjek, vagy inkább maradjak a MÁV Előrében. Amikor elvégeztem a gimnáziumot, leérettségiztem, felvettek az egyetemre, de közben az egyesület kijárt nekem egy munkalehetőséget. Haza is mentem, mondtam apámnak, gondoljuk át ezt az egészet. Kapnék egy félállást a MÁV Járműjavítónál, s mellette focizhatom. Végül, győzött a józan ész, vagyis az apám, és a tanulást választottam.

- És mit mondana akkor, ha Gáspár fia, aki Felcsúton játszik, egy szép napon beállítana azzal, hogy apu lenne egy lehetőség a járműjavítóban...?

- Ki tudja, marad-e még valami a Járműjavítóból egy-két év múlva. Egyébként mindegyik gyerekemet támogatom, ha sportolni akar. Két dologban nem állítok eléjük semmilyen korlátot: a tanulásban és a sportban. Bármit akarnak tanulni, legyen az nyelv, vagy hangszer, bármi, minden áldozatot hajlandó vagyok meghozni.

- Gáspárból milyen játékos lehet, mit mondanak róla a szakemberek?

- Az én fiam sorsa nem egyszerű, mert mégis csak az én fiam. Vannak ennek előnyös oldalai is, de mindenképpen teher. Akkor teszem vele a legjobbat, ha minél kevesebbet beszélek, vagy egyáltalán nem is beszélek róla. Menjen ki a pályára, rúgja be, s ha berúgta, akkor nem kell semmit magyarázni.

- Sokat beszélgetnek otthon a futballról?

- Nekem négy lányom van és egy fiam. Gáspárral van egy közös nyelvünk, ami csak a kettőnké. Ez, pedig a futball nyelve. Sok meccsre megyünk el együtt.

- Van kedvenc külföldi csapatuk?

- Ő a Bayern Münchenért szorít, s Kahnról tilos rosszat mondani. Én a spanyolokhoz húzok.

- A hazaiak klubok közül melyikért dobog a szívük?

- Elsősorban a Felcsútért! Viszont az FC Fehérvárral próbáljuk az együttműködést szorosabbra fonni. A Puskás Akadémia növendékei közül ötvenen-hatvanan rendszeresen ott vannak a csapat hazai meccsein. A törzsszurkolók mellett szoktak drukkolni egyen melegítőben.

- Az egyen melegítőt miért fontos hangsúlyozni?

- Valahova tartozni, az a legnagyobb felhajtó erő egy-egy sportágban, különösen a csapatjátékokban. Persze a válogatottság a legnagyobb. Ez a legszűkebb elithez való tartozás, hiszen aki egy országot képviselni mer, és tud is, az a néhány ember speciális közösséget alkot. Nemzeti színű mezben mindenki nagyobb teljesítményre képes, mint a klub mezében. És ez így is van rendjén.

- Mi az ars poeticája a Puskás Akadémiának?

- A Puskás Akadémia filozófiáját Mezey György dolgozta ki. Az alapja a valamikor létezett közép-európai futball. Ahogy volt angol futball, latin-amerikai futball, úgy volt közép-európai futball is, amelyet kiemelkedően képviselt a magyar iskola. Ebben a technikailag tökéletesre iskolázott mozgáskultúra, a hasonlóan csiszolt technikával rendelkező latinok futballjáénál több célszerűséggel párosult. De nem ölte meg a célszerűség és a szervezettség a briliáns technikai tudást. A mi filozófiánk az, hogy olyan edzésmunkát biztosítunk a gyerekeknek, hogy a technikai tudásuk a lehető legkifinomultabb legyen. És a technikai tudás elsajátításával szedik fel a fizikai állóképességet is. De a kiindulópont a technikai tudás. Nem "brigöljük", nem hántoljuk, hanem levesszük, lesimítjuk, és csak akkor rúgjuk ki, ha nagyon ki kell rúgni, egyébként letesszük, visszamozgunk, és pontosan játszunk. Ahogy a sebesség nő, a futballban annál szűkebb a hely, ahol meg kell oldani a feladatokat. Tehát mindent pontosan kell végezni, ahogy Puskásék is. Az ő mozdulataik egészen kifinomultak voltak, ezért nagyon kis helyen is meg tudták oldani a legbonyolultabb technikai feladatokat. Első helyen tehát a stílus áll. Az a célunk, hogy a mi csapataink felismerhető stílusban futballozzanak. Az a futball, amibe szerelmes vagyok, annak van ritmusa, van dallama, olyan, mint a zene. Nézem a játékot, és ha úgy érzem, hogy szól a zene, akkor van játék. Ha diszharmóniát hallok, ha nyekereg a hangszer, akkor nincs játék.

- Mi jut eszébe, ha azt mondom: Szegény Dzsoni és Árnika?

- Felléptem ebben a filmben, mint a rablóválogatott tagja, aki aztán jól elpáholja a világválogatottat is. Amikor egyetemre jártam, az időm nagy részét a könyvtáron kívül a futballpályákon töltöttem, az Erdértben kaptam játéklehetőséget, amiért hálás vagyok. Fantasztikus csodabogarakkal bomolhattam együtt. Pécsi Feri volt a centerhalfunk, aki ötven körül még javában a BLASZ I-ben játszott. A futballszeretetről is lehetett tőle tanulni, de az életről aztán végképp. Kamler Jani volt a csapatkapitány, jobbhátvédet játszott, Jakab János akkor hagyta abba, amikor én érkeztem, ő lett az edzőnk, Urbancsók Gabi MTK-nevelés volt, s a katonaság után együtt igazoltunk ide. Tehetséges és gyors gyerek volt Stefanov Pista, aki később NB I-es játékos lett, a Honvédban és a Csepelben is megfordult. Fiatalabb nálam néhány évvel. Fekete Laci után ő csinálta legjobban a biciklicselt Magyarországon.

- Szegény Dzsoninál és Árnika...

- Ja, igen. Valami filmforgatásra kerestek egy komplett csapatot, akik akkor ráértek az Erdértből, azokat elvittek négy napra valahova a Dunántúlra Vas megyébe, és produkálnunk kellett magunkat, s akkor, ha csak statisztaként is, de "felléptem a világot jelentő deszkákra".

- Mikor mondja majd azt, hogy elégedett a Puskás Akadémia produktumával?

- Az akadémiát működtető alapítványt én hoztam létre, ránézek, amikor csak tehetem, de a munkám nem nagyon engedi meg, hogy igazán foglalkozzak vele. Mezey György megtisztel néha azzal, hogy leülünk, és elmondja, mit tapasztal. Időnként benézek Varga István mesteredzőhöz, aki a többi edző munkáját irányítja, egyszer-egyszer elmegyek a meccsekre, különösen, ha külföldiekkel játszanak a csapataink, hogy lássam, hol tart a magyar futball. Látom, hogy nagy lépésekkel haladunk előre. Hiszek a magyar futball feltámadásában! Igaz, hittem akkor is, amikor erre semmi remény nem látszott. Most úgy érzem, hogy nem csak a szívem, hanem az eszem is ugyanabba az irányba terel.

- Ezek szerint nem utópia, hogy lesz még nívós magyar labdarúgás?

- Nem. Szerintem nagyon jól állunk. A jelenlegi magyar labdarúgás szervezetirányítása ugyan mérföldekre van az európai követelményektől. Mérföldekre. Van a magyar labdarúgásnak elég baja, nem akarok itt és most túlzottan kritikus lenni, nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a mostani irányítási rendszer nem jó. A másik, ami nagyon hiányzik, az a klubkultúra. A labdarúgás, mint klub, illetve egyesület nem csak egy sportjelenség, hanem kulturális építmény is. Tehát a labdarúgás az európai kultúrtörténetnek a része, nem csak a sporttörténeté. Úgy, ahogy az emberek felöltöznek, ahogy a fiatalabb játékosok az idősebbekkel, az idősebbek a fiatalabbakkal viselkednek. Mit lehet, és mit nem lehet megtenni a pályán. Ahogy az öltözőben beszélünk, ahogy a rezsóján megmelegíti a pörköltjét a szertáros, ahogy a labdákat, a szerelést kikészíti, ahogy a mosodás néni jön és rendben tart és szeret bennünket, ahogy a Parti Jani bácsi a MÁV Előrénél nyakon vágott bennünket, ha letettük a törölközőnket a földre és ráálltunk vizes lábbal. Ezek mind hozzátartoznak a klubkultúrához. A magyar futball kultúráját pedig mindenestül újra fel kell építeni. És ez lassan halad.

- Az átkosban sokkal inkább megvoltak azok a futballban, amiről beszél...

- A szocializmusban ugyan egy civilizációs szinttel alacsonyabban volt a futballkultúra, mint a második világháború előtti, és közvetlenül utáni polgári világban, de mégis egy kultúra volt. Nem mondom, hogy minden ízében dicséretes volt, nem mindig úgy beszéltek az emberrel, ahogy beszélni kell egy másik emberi lénnyel, de attól még az egy koherens kultúra volt. És ez adta az erejét, ez garantálta a színvonalat, ez hozta ki a teljesítményt. Akik bekerültek ebbe a kultúrába, és tehetségesek voltak, ez a rendszer ki is hozta belőlük azt, amit tudtak. Irányítási válság mellet klubkultúra-válság is van nálunk. Nos, miután ugye a köztulajdonban lévő klubokat, a magánklubok váltják fel, ezeknek a magánkluboknak kultúrát is kell építeni, nem csak csapatot. Azok a klubok, amelyek ezt érzik, azok lesznek a sikeres klubok hosszabb távon, amelyek nem, azok egy nyáron táncolnak, majd visszasüllyednek középszerűségbe. A Debrecen azért tartósan sikeres, mert klubkultúrát is épít, nem csak csapatot. Ha valaki elmegy oda, ezt látja, csak sajnos a stadion hiányzik, ami az egésznek a szimbolikus kifejeződése lenne. Mint ahogyan az MTK is azért sikeres, mert igaz, hogy ott a nagycsapat nemzetközi menedzselésére mintha kevesebb figyelem jutna, de alulról, a gyerekek szintjéről következetesen építkeznek. Én mindig azt nézem, hogy túl az egynyári sikereken, hol folyik olyan munka, ami nyolc-tíz év távlatában tartós, erős pillérekre helyez egy-egy klubot. S látok ilyen jeleket. Ez persze elsősorban klubirányítási kérdés, és Magyarországon itt nem állunk jól. A legsarkosabb a klubtulajdonos, vagy a klubelnök és a szakmai stáb viszonya. Komplikált viszony ez, kezeléséhez pedig intelligencia kell. Ez nem jön meg egyik napról a másikra. Amikor a klubtulajdonos meccs előtt bemegy az öltözőbe, ott már baj van. Amikor szakmai kérdésekben véleményt mond olyankor, amikor játékosok és edzők is jelen vannak, akkor csak idő kérdése, s szétesik a normális klubélet.

- A következő szavakat hogyan állítaná sorrendbe: hit, siker, család, pénz, szeretet...

- Elég régóta foglalkozom emberekkel, hiszen a politika emberek sorsának segítéséből áll. És kétfajta embert láttam. Az egyik piramisként képzeli el az életét, s a siker van a piramis csúcsán. És vannak olyanok - én ide tartozom - akik gömbként látják az életüket, ahol mindennek megvan a maga helye, integráns, és kerek egész. Amelyben a dolgok egymást erősítik, nem egyszerűen egymásra épülnek, hanem sokfajta, bonyolult, rejtélyes módon oda-vissza erősítik egymást. Mert például a sikerhez kell hit, de ha van siker, az erősíti az ember hitét. A család - ha orrol is, hogy keveset van otthon a családfő - amikor igazán nehéz helyzetbe kerül, mondjuk sportolóként, akkor ott áll a háta mögött. Akik állandóan csak sikert akarnak, és fölfele törekednek, kíméletlenül csak előrébb akarnak jutni, előbb-utóbb egy olyan életformában találják magukat, ami ugyan sikert hozhat, de boldogságot nem. Számomra azok a példaadó életek, ahol mindennek megvan a helye, a hitnek, a sikernek, a családnak, a szeretetnek, a pénznek is, mert a pénz fontos dolog, de a pénz nem uralkodhat. Ma úgy áll a helyzet, hogy a sportban is, sok ember életében is a pénz uralkodik, és nem ők uralják a pénzt. A szegénység kiszolgáltatja az embert a pénznek. És Magyarországon sokan szenvednek ettől. A sport is. Ha egy sportlapot kinyitva készítenék tartalomelemzést arról, hogy melyek azok a szavak, amelyek a siker szinonimájaként előkerülnek az újságban, akkor látatlanban le merem fogadni, hogy a pénz, a szerződés, a jutalék, a haszon többször fordulnak elő, mint a klubhűség, a megbízhatóság vagy a sportember. A futballban is azt látom, gyakran előretör ez a szemlélet és azok az emberek is, akikben nagyobb a szerzésvágy, mint a munkavágy. Az ilyen országból sosem lesz semmi, az mindig csak küszködni fog.

- Most is így van ez?

- Vannak klubok, ahol pénzt akarnak kivenni a futballból. De a pénzt nem lehet kivenni, legalábbis addig, amíg európai szintű teljesítmény nincs. Mi is úgy vagyunk vele, azért is hoztuk létre alapítványi formában az utánpótlás-nevelő rendszerünket, mert az alapítványból nem lehet pénzt kivenni, csak betenni. A magyar futballban még bizony hosszú éveken keresztül azok járnak el helyesen, akik megpróbálnak vagy sajátjukból, vagy futballszerető üzletemberek adományaiból jelentős összegeket befektetni. Mert ha kivenni akarnak, nem lesz jó foci, a teljesítmény süllyed, és a végén lezüllik az egész klub.

- Mikor lesz elégedett?

- Hajlok arra, hogy a mindennapokban elégedetlennek kell lenni, s majd a végelszámolásnál kell jó mérleggel zárni. Ha az ember a mindennapokban elégedett, egy idő után úgy érzi, hogy elfogytak a céljai. Az olimpiai jelmondat mély igazságot rejt: mindig lehet gyorsabban, magasabbra, erősebben. Ilyen a sportember. Amikor sikereket értem el, a siker előtti utolsó pillanatban még minden felülmúlhatatlanul izgalmas volt, de amikor hirtelen odaértem, üresség nyílt bennem. Az öröm mellett azonnal szót kér a jövő.

- Újratermelődik az üresség?

- Alkat kérdése. Nálam rögtön kopogtat a kérdés: és most?

- Ez nagyon érdekes. Hála Istennek, nyertem néhány versenyt életemben, s a mikor a sikert követően ültem a meleg vízben, mindig vártam a csodát, a lebegést, de nem jött, sokkal inkább a bizonytalanság, a mi lesz a következő versenyen?

- A sportembereknek és a politikusoknak is meg kell érteniük egy nagyon fontos szabályt, hogy harmóniában élhessék az életüket. A gondolat Gandhitól származik: "A jutalom az, hogy tehetted..."