Előrebocsátom, hogy nincsen 17 éves gyermekem, bár lehetne, van idősebb és fiatalabb is. Huszonhat esztendeje tanítok különféle intézményekben hatéves kortól fölfelé, egészen felnőttekig. Az iskolai erőszakról szóló közelmúltbeli híradások nyomán eddig megspóroltam az erőfeszítést, de a kaposvári eset után már babitsi morális parancs a szólás.

A liberálisok szívesen mentegetik a bűnözőket. Emlékezzünk Kuncze Gábor belügyminiszterre, aki szerint templomok kifosztása "megélhetési bűnözés", nincsen érdemi erkölcsi aspektusa. Annyiban egyetérthetünk a Kuncze-félékkel, hogy minden bűneset mögött van társadalmi motiváció, azaz a bűnözővel bizonyos értelemben a közviszonyok összes alakítóját, az egész közösséget is a vádlottak padjára ültetjük. Egy szó, mint száz, mindnyájan felelősek vagyunk a kaposvári fiatal haláláért. Ez nem fölmentés a gyilkosainak, de nem menthetjük föl magunkat sem, s felelnünk kell végre: mi oka az új erőszakhullámnak? A legfontosabb, amit a társadalomnak be kell ismernie, hogy nincsen laboratóriumi körülmények között zajló nevelés. Hamis képlet azt hinni, hogy a gyereket az iskola (a tanár), esetleg a szülő neveli. Nem, kedves magyarok, a gyermekeket az egész társadalom, a mindennapi élet neveli. Továbbá az is vas biztos, hogy a gyermekek parabolatükör módjára fókuszálják a rájuk sugárzott legfontosabb hatásokat.

Két éve tapasztalom, hogy az érettségizett fiatalok mintha másik világból jönnének. Ezek a kaposvári gyerekek 1991-ben születtek. Ötévesek voltak, amikor megkezdődött a kereskedelmi televíziózás, egy évre rá a rádiózás. A felmérésekből tudjuk, hogy ez a korosztály tévén-rádión nőtt föl. Nem olvas, gyakorlatilag nem is tud olvasni, csak a szülő és az iskola e szomorú tény eltagadásában érdekelt. A könyv nem kultúrahordozó, a könyvtárak elnémultak. A gyilkosok (akárcsak áldozatuk) "rendezett családi körülmények" között éltek. Ez ma nem jelent többet, mint hogy a szülő dolgozik (valószínűleg hajt éjjel-nappal, mint a barom), és a gyermek el van látva. Vajon szeretettel és törődéssel is el van látva, mint ruhával, mobiltelefonnal meg tévével?

A közszellem formálása a rendszerváltozás óta (mint immár két évszázada) a sajtó hatalmában van. A magyarországi média 1996 óta tobzódik az erőszakban, sőt a filmkínálat már régebb óta. A sugallt eszmény az önmegvalósító, vágyait gátlástalanul kiélő, életerős fiatal felnőtt. A felnőttkor küszöbére ért egy nemzedék, amelyik arra készül, hogy valóra váltsa, amit gyermekéveiben az irigyelt álomvilágban látott. A szülőtársadalom most kényszerül megenni, amit főzött. A mai tizenhét évesek szüleinek többsége 40 és 55 év közötti. Ez a nemzedék a rendszerváltozás óta eltelt éveket részint végighajtotta (mert vagy volt rá módja és meg akart/tudott gazdagodni, vagy nem akart szűkölködni), részint pedig (idővel) feladta. A hajtósok azért hanyagolták el a gyermekeiket, mert azzal ámították magukat, hogy a több pénztől jobb élete lesz a gyermeknek, akik feladták, azok pedig idővel zátonyra futottak. Mindkét életút ugyanoda vezet: a gyermek nem tud (nem akar) folytatni semmit sem, amit a szülőtől látott.

Ezt a rettenetes folyamatot tetézi, hogy az SZDSZ-politika kiirtotta az általános iskolából a lényeget. Mi a közoktatás lényege? A társadalom, a közösség (a nemzet) újratermeli önmagát, azaz továbbadja a következő nemzedéknek a kultúráját, de még inkább az erkölcsi normarendszerét. Ebből a mai közoktatás nem teljesít semmit sem.

Ha a magyar társadalom komolyan gondolja, hogy véget vet az iskolai erőszaknak, akkor három dolgot kell megtenni, s az eredmény úgy öt-tíz év múlva nem marad el. Először is vissza kell helyezni jogaiba a közerkölcsöt (vannak szent dolgok: a szülő, az élet, a tulajdon, a tiszta beszéd, a magyar nemzeti közösség). Másodszor vissza kell helyezni jogaiba a pedagógust (köztisztelet, magas fizetés, de a méltatlanok repülnek). Harmadszor meg kell tisztítani a közbeszédet, a közgondolkodást a túláradó szennytől. Új médiavilág kell, értékteremtő, nem pedig romboló.