Az ősi dakota mondás szerint kétféle demokrácia létezik: a többségi- és a konszenzusos modell. Míg az előbbiben a választásokon nyertes párt szabad kezet és teljes felelősséget kap a kormányzáshoz, addig az utóbbit az egyetértésre való állandó törekvés és alkalmi, térfeleken átnyúló szövetségek kusza hálózata jellemzi.

Magyarországon minden intézményi törekvés ellenére is a többségi modell diadalmaskodik a politikai elit mindent-vagy-semmit stratégiája következtében. Az Európai Parlament-Bizottság-Tanács háromszög szereplői azonban akarva-akaratlanul is a másik útra kényszerülnek. Innen nézve ezért nehéz megérteni, hogy Brüsszelben kik, miért és hogyan döntenek közös ügyeinkről.

Első látásra talán sokak szemében nehézkesnek, pazarlónak és antidemokratikusnak tűnik a közösségi döntéshozatali rendszer, melyben látszólag hosszú-hosszú ideig nem történik semmi, aztán, amikor a határidő már nagyon sürget, a semmiből hirtelen előkerül egy már el is fogadott javaslat.

A lobbizás szülőföldjeként számon tartott Egyesült Államokban már gyengébbek a döntéshozók pártkötődései, sokkal inkább jellemző rájuk az önálló témák, saját választókörzetek preferálása. Különösen a mindössze száz tagot számláló szenátusban kézzelfogható az érdekcsoportok befolyása, legyenek azok akár gazdasági, területi vagy kulturális lobbisták. Az amerikai választási rendszer következtében egy washingtoni szenátor számára ugyanis sokkal fontosabb az "otthoni" választók körében elért népszerűség és a kampány pénzügyi támogatóinak megnyerése, mint az, hogy megfeleljen pártja ideológiai irányvonalának.

Az uniós intézményekben még ennyire sem válik el egymástól a képviselői szerep a libbistáétól. Az okok részben itt is hasonlóak: a közösségi szinten létező párt(szövetségek), frakciók mindössze laza eszmei keretként működnek, csak nagyon kivételes esetben lehet befolyásuk az egyes képviselők pályafutására. Azok így továbbra is teljesen saját, egymástól nagyon különböző érdekekkel rendelkező országaik választóitól és pártjaitól függenek, ez pedig egyértelmű ellentétben áll a valódi közösségi szintű pártpolitika kialakulásával.

Az egyes nemzetek számára kiemelt jelentőségű kérdésekben az adott nemzetiséghez tartózó képviselők ország- és ideológiai határokon átnyúló szövetségei játszanak főszerepet. Hasonlóképpen, az ágazati/vállalati érdekérvényesítők is sok estben könnyebben elérik céljaikat, ha az Európai Néppárt vagy az Európai Szocialisták frakcióvezetőségei helyett az egyes képviselőket igyekszenek megnyerni ügyüknek.

Az EP képviselők, sőt, az Európai Bizottság és a Tanács tagjai sem csupán célpontjai a lobbinak, hanem maguk is aktív lobbisták. A közösségi döntéshozatal konszenzust, illetve minősített többséget igénylő rendszerének következtében sokkal több szereplőt kell megnyerni egy-egy ügynek, mint azt a magyar Országgyűlésben megszokhattuk. A sokféle érdekcsoport és a tagállamok érzékenysége miatt a döntések leggyakrabban informális megbeszéléseken, munkaebédeken, folyosói egyeztetéseken születnek meg és a hivatalos útra csak a már mindenki által elfogadott tervezetek kerülnek.

Kétségtelen, hogy nagyon messze van a közvetlen, de még a közvetett demokrácia eszméjétől is az Unió működése, ám a közeli jövőben nincs életképes alternatívája. A közösség teljes demokratizálása ugyanis jelenleg csupán a tagállamok sérelmére valósulhatna meg. Mindegy, hogy az Európai Parlamentet változtatnánk többségi alapon működő és minden területért felelős intézménnyé, vagy a Bizottságból hoznánk létre igazi kormányt, a tagállamokat képviselő Tanács jelentősége mindenképpen csökkenne, ami a tagállamok közötti nagy különbségek miatt ma a legtöbbnek még elképzelhetetlen.