"A fasizmus felülkerekedésének egyik oka a baloldal ezoterizmusa, doktrinersége, érzéketlensége a vallásos emberekkel, a parasztokkal, kistulajdonosokkal szemben. (...) 1919 nagy tanulsága: nem lehet a nép nélkül a népért politizálni."

Ezt a gondolatot Glatz Ferenc az elhunyt Fejtő Ferenc egyik alapvetéseként idézi a Népszabadság június 3-i számában. Önleleplezés a javából, hiszen a pártállami exminiszter-történész nem kevesebbet állít, mint hogy a rajongásig szeretett baloldalnak nagyjából és egészen befellegzett. Jóleső érzés tölt el bennünket, ha arra gondolunk: több évtizedes kutatómunka után Glatz bátran kimondta, amit magyarok milliói nemzedékeken át tudtak, láttak, éreztek. Egyetlen apró ellenvetésünk akad mindössze: a fasizmust mégsem kellene idecitálni, jó ideje halott már Mussolini eszméje, nem beszélve a német nemzeti szocializmusról. Arra gondolni végképp nem merünk, hogy fasizmus alatt a nácizmust értette volna a tudós Glatz, a tények ilyesfajta önkényes vegyítését mégsem feltételezhetjük róla.

A kommunista üdvtörténet szerint az ifjú Lenin azt mondta (volna) bátyja kivégzése után, hogy mi majd más úton megyünk tovább. Magyarul: a világforradalom nem szórványos merényletekkel, hanem az egész társadalom megfélelemlítésével, munkatáborba zárásával, fizikai kiirtásával köszönt a maroknyi élcsapatra. Merjük remélni, hogy Glatz Ferenc nem pusztán taktikai kérdésnek tartja 1919-et, és a fenti mondatokat leírva nem arra gondolt, hogy bár néhány hibát vétett, mégis szép és jó volt a Tanácsköztársaság. Azonnal hessegessük el az ördögi sugallatot, hogy Glatz Ferenc számára a "tanulság" pusztán módszertani, nem pedig történeti vagy erkölcsi természetű kérdés.

Felülkerekedett volna a "fasizmus", csak azért, mert a kommunisták nem értették a népet? Többről van itt szó. A kommunizmus elmélete és gyakorlata eredendően rossz. 1919 nem elvetélt kísérlet volt, s nem a népbarát eszmék hiánya miatt bukott meg. Valójában semmit nem adott, de mindent elvett, nem gyarapított, csak rombolt. A Tanácsköztársaság abnormális viszonyokat, erőszakot szabadított a csendes többségre. Máig ható jelképe nem a népbarátságban járatlan, de őszinte kommunista ködös alakja, hanem az élveteg Szamuely Tibor, aki szivarozva gyönyörködött az általa felakasztatott emberek haláltusájában. Vagy az, amikor a tanácskormány piros-fehér-zöld helyett vörössel lobogózta fel a visszafoglalt Kassa városát.
Népbarátságot feltételezni dologtalan zugújságírókról, írógépügynökökről, sikkasztókról, akik "népbiztosként " tetszelegtek, finoman szólva is illúzió. Nem mentegethetjük 1919-et, ha felidézzük a Kosztolányi Dezső által is megörökített jelenetet: Kun Béla némi ékszer és készpénz társaságában repülőgépen elhagyja a fővárost. Szép jelenet az is, amikor a későbbi filozófus, Lukács György afféle népbarát politikai biztosként megtizedeli a magyar katonákat, nyolc embert kímélet nélkül főbe lövet a tiszafüredi vereség után.

Talán eljön a nap, amikor értő tanárok és történészek tolmácsolásában egyszer feltárul 1919 valódi arca, amely magyarok milliói számára nem "tanulságos", hanem elborzasztó, már-már állatias történet. A történelem relativizálása éppen elég galibát okozott az elmúlt másfél évtizedben. Engedtessék meg, hogy annak nevezzük 1919 kicsiholóit, akik valójában voltak: véreskezű hóhéroknak.