A fő okot minden bizonnyal a neves bankház londoni szakértője fogalmazta meg: "Devizaopciós stratégiákból következően további forintfelértékelődésre van kilátás, beleértve a jelentős ugrásokat is az árfolyamban." Fizetőeszközünk tehát tőzsdei játszadozások eszközévé vált: a kormány vér és veríték árán sikeres, a külkereskedelmi egyenleget javító politikája ennek tükrében nem más, mint ötletforrás a nagy befektetési bankok számára.

Pedig pontosan az árfolyam-ingadozás az, amire nincs szükségünk. A tartósan erős vagy tartósan gyenge forinthoz többé-kevésbé képes alkalmazkodni a gazdaság. A gyors és váratlan árfolyam-ugrások azonban padlóra küldhetik a kis szereplőket. A külkereskedelemben ugyanis az árakat euróban szerződik, különösen a gyenge alkupozíciójú magyar vállalkozások külföldi vásárlói és szállítói, hiszen az euró a stabil és a nekik kényelmes belföldi pénznem. Ám ha egy kis itthoni exportőr egy tízezer eurós tétel után nem 2 570 000 hanem 2 410 000 forintot kap, könnyen eltűnhet a teljes árrése, sőt, veszteségbe is fordulhat az üzlete. Márpedig, amint azt az elmúlt időszak megmutatta, az euró-forint árfolyam akár két hét alatt is változhat ennyit, miközben az ár megállapítása és kifizetése között hónapok telnek el. Ilyen körülmények között az exportőr kockázata elviselhetetlenre nő, és ha bezár, magával sodorja a hazai gyártót és annak alkalmazottait is.

Mindez azok közé az igazságok közé tartozik, amelyeket a közgazdaságtan évek óta ismer. Mégis akadtak néhányan, akik négy-öt évvel ezelőtt körömszakadtáig tagadták az euró mielőbbi bevezetésének értelmét. Mostanság hallgatnak ezek a szélsőségesen érzelmi alapon érvelő koponyák, bár nagy a felelősségük az eurózónába lépésünk évtizedes csúszásáért. 2001-ben ugyanis úgy álltunk, hogy 2007 elején jó esélyünk volt az euró bevezetésére. Ma pedig éppen elszállni látszik a 2014-es céldátum - ha ez a szó jelent még bármit is, ami a hazai költségvetéssel, árfolyammal, államadóssággal vagy gazdasággal kapcsolatos.

A nemzetközi pénzvilág hatalmasság lett. Kockázatai felmérhetetlenek, amit jól mutat, hogy az általa forgatott pénzmennyiség a megvásárolható javak piaci árának többszöröse. És ez a pénz még mindig sokasodni kíván. Ha pedig felajzva elindul, akkor mindent felvásárol, vagy elad, amit csak ér. Ezért nem szabad lebontani az összes gátat a száguldó szabad piac előtt. Az Európai Unió egyik legnagyobb előnye az eurózóna, amely elég nagy ahhoz, hogy határain némileg megtörjön a pénzpiaci hisztéria hullámverése. Európa csillapítja Amerikát, Amerika csillapítja Ázsiát, Ázsia csillapítja Európát, miközben persze valamennyien a "hogyan fialtassam a pénzem?" őrült szorongásában leledzenek.

Régebben, ha egy ország eladósodott, a pénzneme értéktelenebbé vált, hiszen folyamatosan kölcsönt kellett fölvennie. A kölcsön átváltása pedig gyengítette saját pénznemét, hiszen ekkor saját pénzt kínált és adott el a külföldiért. Ma ez már nem biztos, hogy így van. Ha egy nagy befektetési bank úgy dönt, hogy játszik a forint erős széle ellen, felülírhatja a fenti logikát. Ha pedig elkedvetlenedik - mondjuk, mert előző éjszaka a jen mégsem erősödött a maláj ringgittel szemben -, és hirtelen zárja a "magyar" spekulációt, a forint bizony szabadesésben hull a rettegett-áhított 280-as eurós árfolyamszint felé. Ez olyan libikóka, amely ellen az euró bevezetésével védekezhetünk.

Az euró nemcsak a spekulációtól védi harmatos kis gazdaságunkat, hanem már az eladósodást is kezelhetővé teszi. Hiszen Belgium és Olaszország fizetőeszközének - tehát gazdaságának - tragikus leértékelődését is jószerével az euró bevezetése akadályozta meg. E két országban a GDP-arányos államadósság 100-110 százalékos volt (nálunk az idén hetven százalék, a maastrichti kritérium hatvan százalék). Hogy miképpen lettek akkor ők eurózónatagok? Ezt csak az Európai Unió minden hájjal megkent bennfentesei mondhatnák meg. Valószínűleg annak a - talán éppen rájuk szabott - kiegészítésnek az értelmében, amely szerint elfogadható a hatvan százaléknál magasabb szint is, ha az adósságállomány csökken... Ennek jegyében mi sem lennénk reménytelen helyzetben - különösen, ha a további három kritériumot esélyünk volna teljesíteni.