- Meglepően nyugodtan viselte a kivégzésnek is beillő ceremóniát, az elmaradt voksok hiányát. Hogy érzi magát a bőrében a parlamenti fiaskó után?

- Köszönöm, ugyanúgy, mint előtte. Bár ez nyilvános megméretés volt, de amikor kijöttem az ülésteremből, az volt az érzésem, a szavazás nem szakmai kvalitásaimról, nemzetközi megítélésemről, ismertségemről szólt, s nem tartalmazott értékítélet. Pártpolitikai érveket és félelmeket velem kapcsolatban értelmetlen felvetni, szakmai megmérettetésem pedig nemzetközi bírói tevékenységem alatt többszörösen is megtörtént, s korábban igazgatási vezetőként sem vallottam kudarcot. El tudom képzelni ugyanakkor, tartanak egyesek az ismeretlentől, tudok álhírekről és rólam szóló félretájékoztatásokról. De hogy pontosan mi és miért történt, annak nem tudom az okát.

- A köztársasági elnökkel sikerült azóta erről beszélnie?

- Sólyom Lászlóval a jelölés idején találkoztam utoljára. Az ominózus napon egymás mellett ültünk a szavazás idején, de alig néhány szót váltottunk.

- Kérem, beszéljen arról, miért épp a jogi pályát választotta annak idején!

- Zenei tagozatra jártam, de mivel csak megkésve csatlakoztam az osztályhoz, sok nehézséggel kellett küzdenem. Már a második évfolyamban rádöbbentem, így nehéz lesz életre szóló pályát választanom. Bebizonyosodott, a tagozatok arra is jók, hogy megtanulja a diák, mihez nincs kedve az életben. Ugyanakkor hajtós osztályba csöppentem, ott tanultam meg küzdeni, keményen dolgozni, feladatokat nem csak végezni, befejezni is. Gyakorlatilag a humán érdeklődésem vitt a jogra. Kétszer lettem népköztársasági ösztöndíjas; summa cum laude végeztem. Az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetében kötöttem ki gyakornokként, majd tudományos munkatárs lettem. Utólag bebizonyosodott: jó választás volt, rosszul fizető, de magas színvonalú, jó légkörű műhely, távol a politikától. Az intézet a rendszerváltás után hét alkotmánybírót és három nemzetközi bírót is adott.

- Hogyan lesz a "mezítlábas" jogászból bíró?

- Kisebbségekkel, nemzetiségi, emberi jogi kérdésekkel foglalkoztam. Engem bízott meg a Kulcsár Kálmán vezette igazságügyi minisztérium 1989 legvégén, hogy készítsem el a nemzetiségi törvény első koncepcióját, a szövegét és az indokolását is. Ismert volt a nevem annak révén is, hogy öt évig, 1986. és 1991. között tanítottam az Emberi Jogok Nemzetközi Intézetében. Amikor felvetődött az Európa Tanács által alapított Emberi Jogok Európai Bíróságának magyar posztja, az akkori kormány három jelöltje között szerepeltem. Az európai parlamenti közgyűlés választott bíróvá 1991 áprilisában.

- Az idén januárban járt le a mandátuma a kontinens alkotmánybíróságaként számon tartott negyvenhat tagú testületben. Milyen tapasztalatokkal érkezett haza?

- Amikor bekerül az ember egy tekintélyes nemzetközi bíróságra, ahol igényes, egész Európára érvényes ítéleteket hoztak, van mit ellesnie szakmailag. Idő kellett, míg az első kelet-európai bíróként el tudtam fogadtatni magam. A bíróság akkori elnöke Rolv Ryssdal azt kérte, eleinte csak üljek be tárgyalásokra, rágjam magam végig az ügyek aktáin, kövessem az eljárási cselekményeket, sőt az ítéleteket szövegező bizottságba is meghívott. Amikor aztán elsőként a híressé vált Sunday Times-eset került asztalomra, joggal érezhettem úgy, hogy felkészültem a feladatra. A bíróvá válás folyamata Strasbourgban legalább két-három évig tart.

- Hány ügy köthető az ön nevéhez?

- Az első periódusban még nem volt állandó bíróság, így ebben az időszakban minden strasbourgi bírónak volt "polgári foglalkozása" a saját hazájában; ítélkeztek, egyetemen oktattak. Postázták számukra az aktákat, gondosan felkészültek, s minden hónap utolsó hetét töltötték Strasbourgban. 1998 novembere óta kötelező a folyamatos jelenlét. A számítógépes rendszerben a nevemnél legalább négy-ötezer ügy bukkan fel, de ez korántsem a teljes kép. Talán nem szerénytelenség, ha úgy gondolom: magam is hozzájárultam a bíróság stabilitásához és sikeréhez.

- Melyik volt a leghíresebb vagy leghírhedtebb ügye? Csak nem a magyarországi tiltott önkényuralmi jelképeké?

- Ezt már az utódom tárgyalja. Sok kiemelkedő ügyben voltam előadó bíró, nehéz olyat megjelölni, amelyik kifejezetten "híres" lett volna. De már az első, a korábban említett ügyem is fontos eleme volt a szólásszabadsággal kapcsolatos esetjognak. De a jórészt magyar vonatkozású Bukta-ügy is lényeges. Ez volt az, amelynek során kiderült, hogy bizonyos feltételek fennállása esetén nem válik automatikusan jogellenessé az olyan demonstráció sem, amelyet a szervezők előzetesen nem tudtak bejelenteni a hatóságoknál.

- Könnyen sikerült visszailleszkednie a hazai életbe?

- A külföldön eltöltött kilenc év után már haza akartam jönni, s ezt családi körülményeim is indokolták. Kérdéses volt persze, milyen munkára számíthatok idehaza. Kézenfekvően lehetett volna az alkotmánybírói tevékenység, ha éppen van üresedés a bíróság összetételében; meg aztán éppen Lomnici elnök úr volt az, aki egy évvel ezelőtt közölte velem: örömest vár a Legfelsőbb Bíróságra bírónak, ezt azonban akkor udvariasan elhárítottam, hiszen Strasbourgban az egyik "kuncsaftunk" akkoriban éppenséggel az LB volt. Felvetődött az egyetemi oktatói pálya is, de azt csak amolyan mellékállásként tudtam volna elképzelni. Az egyetlen, akkoriban megpályázható állást a Fővárosi Ítélőtáblán hirdették meg. Ezt aztán el is nyertem.

- Mikor jutott tudomására, hogy főbírójelöltté vált? Győzködni kellett, hogy kötélnek álljon?

- Mindez tőlem függetlenül zajlott, csak a végeredményről értesültem. A köztársasági elnök úr magához kéretett, és megkérdezte, elvállalnám-e a jelölést. Megtisztelő volt az ajánlat, szakmai elismerésként könyveltem el, annál is inkább, mert Sólyom László a strasbourgi bíróság esetjogának alapos ismerője.

- Utána következett az Országos Igazságszolgáltatási Tanács ominózus ülése, ahol - mint nyilatkozta - alig-alig jutott szóhoz, nem volt módja kifejteni álláspontját.

- Úgy vélem, ha valahova írott pályázat alapján jut el az ember, akkor nem kell részletekbe menően ismertetni az elképzeléseit, hiszen az mindenki számára hozzáférhető, s éppen annak alapján lehet a szükséges tisztázó kérdéseket feltenni. Itt azonban nem volt pályázat, ráadásul az OIT tagjainak egy részét nem is ismertem személyesen, mint ahogy ők sem engem. Kézenfekvő lett volna, hogy először is időt kapjak tőlük a koncepcióm bemutatására, és csak azt követően kérdeznek. Ellenkező esetben könnyen alakul ki olyan helyzet, hogy "lebegő" kérdéseket kap az ember, s válaszaiba próbálja besuszterolni azon elképzeléseit, amelyek adott esetben nem a kérdésekre vonatkoznak, de szeretné közkinccsé tenni őket, mert elképzelései lényegét alkotják.

- A jelöltről mindenkinek szavaznia kellett, annak árán is, hogy érvénytelenül voksol. Valóban egyetlen szavazaton bukott minden?

- Heten szavaztak ellenem, hatan mellettem, s két érvénytelen voks is akadt. De azt máig nem tudom, minek alapján döntöttek, mert velem ezt senki sem közölte. A sajtóban ugyanakkor úgy kommunikálták az eljárást, hogy az "alkalmatlanságomról" döntött a grémium. Holott eredendően egy koncepció megítéléséről lett volna szó.

- Ezt követte, már jóval kedvezőbb hangulatban, a parlamenti bizottsági meghallgatás.

— A bizottság abszolúte korrektnek bizonyult, és, amint visszahallottam, egyértelműen pozitív volt a megítélésem. Minden szükségeset el tudtam mondani, nekem sem maradt hiányérzetem.

- A rendszerváltás utáni első ciklus elején az MDF országgyűlési képviselője volt, bár a pártba nem lépett be. Érték emiatt is támadások?

- Azt hiszem, nevetséges a rendszerváltoztatás után tizennyolc évvel - tizenhét évi független strasbourgi ítélkezést követően - bármilyen pártpolitikai kötődést felvetni velem szemben.

- A köztársasági elnök végsőkig kitartott ön mellett, bár több párt is jelezte, csakis a szakma, vagyis az OIT-től zöld utat kapott jelöltet szavazzák meg. Mégis, mire számított az utolsó percekben?

- Az OIT csak véleményt alkot, ami nem köti az Országgyűlést. A megválasztott főbírót nem az OIT véleménye, hanem a kétharmados parlamenti támogatás legitimálja. Tekintettel arra, hogy több frakció is amellett tette le a garast, nem támogatja a jelölésemet - az MSZP-nél pedig nyilvánvalóan kötelező és nem lelkiismereti szavazás történt -, tisztában voltam vele, hogy nem lesz meg a szükséges kétharmad. Sajnos, így is történt: százhetven volt az igen, százkilencvenegy a nem.

- Az LB elnöki széke június 26-tól megüresedik, újabb szavazás már csak az őszi ülésszakon esedékes. Megtapasztalva az ismétlődésre épülő államfői gyakorlatot, nem kizárt, hogy Sólyom László újra önt tudja legfőbb bíróként elképzelni, ha tényleg szakítani akar "a testület túlzott belterjességével". Néhány évvel ezelőtt azzal érvelt: "káros lehet, ha a legtapasztaltabb jogászok előtt zárva marad a testület".

- A jövőre vonatkozóan nem szeretnék spekulációkba bocsátkozni. Szükséges, hogy a parlamenti pártok is belássák, kétharmados többség nélkül nincs megoldás, akár az OIT véleményének figyelembevételével, akár anélkül.

- Miért jó főbírónak lenni?

- Ha azt kérdezi, azért fogadtam-e el a jelölést, mert főbírónak lenni jó, akkor a válaszom egyértelműen nem. Sok olyan pozíciót, tisztséget, állást tudok elképzelni, amely jobb, mint a főbíróság. Mert ez rendkívül sok munkával, feszültséggel, fáradsággal, támadással és - most már tudom - méltánytalansággal jár együtt. Ha jelöltként - "új" emberként - ekkora vesszőfutásban volt részem, ennyi alaptalan rágalmat kellett elviselnem, akkor nagy a valószínűsége, hogy a tisztségben ennek sokszorosa várna rám vagy bárkire.

- Az LB elnöke azonban mégiscsak közjogi méltóság.

- Nem hiszem, hogy irigylésre méltó a közjogi méltóságok helyzete. Főbírónak lenni azonban olyan feladat, amit a várható jobb igazságszolgáltatás reményében vállal az ember. Amikor az igen mellett döntöttem, úgy gondoltam, megpróbálom megvalósítani, amiben hiszek, például, hogy Magyarországon jobb bírósági rendszer és minőségi igazságszolgáltatás alakulhat ki.

- Mit tenne másként, mint elődei?

- Megpróbálnám nyilvánvalóvá tenni: tudatos, de mesterséges hangulatkeltés következménye a megosztottság, amely az ítélőtáblák és a megyék között - állítólag - fennáll. Én ugyanis nem hiszek az olyan igazságszolgáltatásban, amelyben bármely ítélkezési szintnek különleges előjogai lehetnének.

— A társadalom szemében az egyik legnagyobb szálka, hogy mennyire elhúzódnak a perek. Ön szerint törvényszerű, hogy minden korszakban ilyen lassan őrölnek az igazság malmai?

- Talán szélesebb jogászi körökben is ismert, hogy Strasbourgban bírótársaimnál szigorúbb álláspontot foglaltam el a perek elhúzódásával kapcsolatban. Úgy véltem, a perek elodázása az igazságszolgáltatás egyfajta megtagadásának számít. Elfogadhatatlan kiszolgáltatottság, hogy valaki hosszú évekig büntetőeljárás alatt álljon, bármit követett is el.

- És az, hogy egy maffiaper vádlottja, mert már annyit ült előzetesben, ítélet nélkül kisétálhat a bíróságról?

- Végképp felháborító. Kontinens-szerte felvetődnek ezek a kérdések, hiszen még a strasbourgi bíróságon is torlódnak a perek. Az igazgatási vezető felelőssége számon kérni a törvényi határidők betartását és betartatását. Egész sor olyan megoldás van, amelynek révén változtatni lehetne a helyzeten.

- Lomnici Zoltán minapi nyilatkozatában aggodalmának adott hangot, hogy a politika beszivárog az igazságszolgáltatásba. Osztja ezt a véleményt?

- Nem tartok attól, hogy az ítélkezésbe beszivárog a politika, azt azonban sajnálattal kell látnom, hogy a politika tudatosan eljátszadozhat az igazgatással kapcsolatos vitákkal. Egyetlen bírósági vezető sem fordulhat a politikához támogatásért, pozíció elnyeréséért vagy megőrzéséért. Ez az igazságszolgáltatás lényegével összeegyeztethetetlen, számomra egyértelműen elfogadhatatlan.

Pályakép

Baka András Budapesten született 1952-ben. Az ELTE Állam- és Jogtudomány Karán szerzett jogi doktorátust. 1978-90 között az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének tudományos munkatársa, főmunkatársa, az emberi és kisebbségi jogi kérdések kutatója, 1988-ban az állam és jogtudomány kandidátusa. 1990-98 között az Államigazgatási Főiskola főigazgatója. Meghívott előadó Franciaországban, Németországban; vendégprofesszor a Columbia, a Californiai (Berkeley), a virginiai és a kaliforniai Santa Clara-i Egyetemen. 1988-90 között a Tudományos Dolgozók Szakszervezete (Tudosz), 1989-90 között az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (ÉSZT) társadalmi elnöke. 1990-ben pártonkívüli országgyűlési képviselő az MDF-frakcióban, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság titkára. 1991-től 2008-ig az Emberi Jogok Európai Bíróságának tagja. 2008. április 15. óta a Fővárosi Ítélőtábla bírája.