FIDESZ.HU > Vélemények > Publicisztika Nyomtatás
Ablak bezárása
A vér kötelez
Azért most Eb van. Történnek fontos dolgok, persze, Fodor meg Kóka, meg mi lesz - de azért Eb van. Napi két meccs, szurkolás, öröm, játék. Ez a lényeg. S aki Eb-t néz, annak látnia kellett vasárnap este Podolski arcát.
Létrehozva: 2008. június 10., 08:32 | Utoljára frissítve: 2008. június 10., 09:39

Podolski a német válogatott csatára. Igen jó csatár. S a nevéből talán már kitalálták, hogy nem a teuton erdőkből származik, de nem ám... Podolski 1984-ben született Gliwicében, Lengyelországban. Ez a Gliwice már önmagában jelképes - miképpen a német-lengyel viszony is jelkép sok-sok értelemben, aki nem csak Eb-t néz, de vette magának a fáradtságot, és megnézte Wajda Katynját, hát érti ezt a dolgot, bár a Katyn főleg a lengyel-orosz viszonyról és múltról mesél, és a sok évtizedes hazugságról; de erről már írtam.

Mindenesetre egy lengyel-német összecsapás azért szintúgy több, mint foci. Hasonlatos egy magyar-román összecsapáshoz. S ha a német nemzeti tizenegy csatára Gliwicében született és Podolskinak hívják, az bizony ad a dolognak egy vajszínű árnyalatot. A vasárnapi mérkőzésben ott volt ez az árnyalat. Történt, hogy az első félidő közepe táján, egy gyönyörű német támadás végén Podolski középről a lengyelek kapujába pöckölte a labdát (1-0). Aki látott már focimeccset, az tudja, hogy ilyenkor valamiféle obligát örömmámor, "gólöröm" veszi kezdetét. Ez éppúgy része a játéknak, mint a szöglet, a les, a mez vagy a bíró.

A gólöröm igazi kis színházi előadás.

A legnagyobb sztárok gólöröme külön beszédtéma, s a legnagyobb sztárok gólörömének gondosan kimunkált koreográfiája van. Természetesen a latinos temperamentumú nemzeti válogatottak és játékosok járnak ebben az élen. Ki táncol, miután a szögletzászlóhoz rohant, ki szaltókat ugrik, ki mezét mellkasán felhúzva rohan körbe, ki keresztet vet, ki a jegygyűrűjét csókolja - sokféle a gólöröm, mondom, és a vége mindig egy "kicsi a rakás, nagyot kíván" fieszta.

Vasárnap este a Gliwicében, 1984-ben született Podolski, a német nemzeti tizenegy csatára bepöckölte középről a labdát a lengyel nemzeti tizenegy kapujába, tette mindezt egy Eb-csoportmérkőzésen - majd megállt egy helyben, és mozdulatlanul, meredt arccal nézett maga elé. Állt Podolski, a csatár, nem mozdult, és merev volt az arca. Nagyon merev. Társai odarohantak hozzá, ölelték, de ő nem mozdult, és nem mosolygott, és nem is viszonozta az öleléseket. Ő csak állt, majd kicsit később, ahogy elindult vissza a saját térfelére, hogy megeshessék a középkezdés, még tenyerébe temette arcát. Amíg tenyerébe temette arcát, egy világot gondolt végig, tudom. Pedig nem tartott tovább az a mozdulat öt másodpercnél.

Podolski tenyerébe temetett arca s némasága. Ez volt a válasz sok mindenre. Persze van, aki érti ezt, s van, aki nem. S aki nem, annak úgyis kár magyarázni, kár mesélni.

Olyan volt Podolski tenyerébe temetett arca és némasága a gól után, mint amikor Bukarestben magyar-román mérkőzés van, és a székelyek elindulnak Bukarestbe szurkolni. Szurkolni a magyar nemzeti válogatottnak. Bukarestben jó sok román várja őket, bozgorozik, verekedni akar, magyart ölni akar. És a legnagyobb megdöbbenés akkor látszik az arcukon, amikor a székelyek egyszer csak előveszik a román útlevelüket, és azt lengetik a románok felé, imigyen jelezve, hogy ők nem "Magyarból" jöttek - de nem ám! Ők román állampolgárok, s akként szurkolnak a magyar nemzeti tizenegynek. Ez minden bukaresti magyar-román összecsapás egyik kötelező pillanata. És a meglepett románok nem értik az egészet. Nem is érthetik, nyilván. Ahogy a szlovákok se nagyon, hogy miért szurkol a felvidéki magyarság a magyar csapatnak vagy magyar klubcsapatnak, ha az játszik odakint.

Podolski tenyerébe temetett arcában és némaságában a válasz - egyben válasz ez minden "globalista", "multikulti", "internaci" és "nemzetek feletti" álmára, rémálmára, ostobaságára.

Podolski tenyerébe temetett arca és némasága a jövő. Merthogy minden normális ember érti és érzi és átéli Podolski vasárnap esti némaságát. Csak a média hiteti el a világgal itt, a nyugati féltekén, hogy ez idejétmúlt, meghaladott, szégyellnivaló. De a mélyben ott van Podolski némasága már. És ez nagyon jó, ez nagyon megnyugtató.

Amúgy: hajrá Németország! Mert hát, mivel a magyar foci olyan, amilyen, nekem nincs más választásom, mint őnekik szurkolni. A legvégéig. Ez vasárnap este volt a legnehezebb. Mivel négy évtizednyi kútmérgezés ellenére nagyon-nagyon szeretem a lengyeleket. De hát a vér kötelez. (Istenem, de jólesett leírni ezt "a vér kötelez"-t! Mennyire nagyon jól!)