Mert hatástalan marad minden szónoklat például arról, hogy többlettel zárt a társadalombiztosítási kassza, és eredményes volt az áldozatvállalás, ha a mindennapokat érintő legfontosabb gazdasági jelenségek ezzel ellentétes tendenciát mutatnak. Ha száguldanak az árak az üzletekben, és a bankok - a monetáris tanáccsal együtt - felfelé srófolják a hitelkamatokat, vagyis, ha egyre kevesebbet ér a fizetésünk, elakad a lélegzetünk a számlák láttán, és egyre nehezebben jutunk hozzá a sokszor már a szinten maradáshoz is nélkülözhetetlen kölcsönökhöz, akkor érthetetlen, mire hivatkozva állítja bárki is, hogy javul a helyzet körülöttünk. A remény szalmaszálaiba kapaszkodó szocialisták bűvölhetik egymást dobogókői magányukban - a lehallgatások elől és a kisebbségi lét törékenysége miatt beárnyékolt kormánytanácskozáson - számmisztikával, a polgárok manapság csak a pénztárcájuknak hisznek.

A fogyókúrára ítélt bukszák pedig a hivatalostól alaposan eltérő képet mutatnak. Nincs szükség több megszorításra - végre jó irányba fordultak a dolgok -, vajon miért volna bármiféle súlya és értéke ezeknek a miniszterelnöki mondatoknak annak tükrében, hogy a múlt hónapban még a legborúlátóbb elemzői várakozásokat is felülmúlta a drágulás? Nemhogy beragadt volna, váratlanul ismét felfelé indult a hazai infláció, aminek a májusi hét százalék helyett - a korábbi előrejelzések szerint - már régen valahol négy és öt százalék között kellene járnia. (Például úgy, mint a boldog Szlovákiában, ahol most a húszéves csúcsot jelentő 4,6 százalékos pénzromlás miatt panaszkodnak.)

Az alaposan mellélövő szakértők most a nemzetközi helyzetre hivatkoznak, főként az olajárakra, és arra, hogy minderre nem lehetett számítani. A gond csak az, hogy az időszakos hatások kiszűrésével számolt, úgynevezett maginfláció is növekedett, tehát nem valamiféle átmeneti problémával, hanem továbbra is a helyzet tartós romlásával kell számolnunk. S miközben hónapról hónapra nehezebb az életünk, és a lejtő vége egyáltalán nem látható, a védelmünkre és jólétünk biztosítására hivatott intézmények egyre tehetetlenebbül sodródnak - az országgal együtt - az ártengerben. A kormány hallani sem akar például az üzemanyagokra kivetett adók csökkentéséről, ugyanakkor a pénzromlás által leginkább sújtott szegényebb rétegek, nyugdíjasok megsegítéséről sem esik szó.

Hasonló a helyzet Brüsszelben, ahol az üzemanyagok adójának kérdésében tegnap sem végzett semmit az unió kormányaként működő bizottság, miközben délen elindult a pánikszerű felvásárlás, és halálos áldozatokat is követelt a napok óta tartó demonstráció. Kérdés, nálunk mikor szabadul el a pokol, mikor jutnak el odáig az emberek, hogy már nincs mit veszíteniük. Mert örökké nem lehet azzal hitegetni senkit, hogy előbb 2008-ban, majd 2009-ben, mostanság pedig 2010 körül beköszönt a háromszázalékos infláció. Az ezt állító jegybank is jelenleg láthatóan képtelen a száguldó pénzromlás megfékezésére. A tegnapi adat után ismét várható kamatemelés csak követi a negatív trendet, és arra mindenképpen jó, hogy a bankok tovább növelhessék a hitelezéssel kapcsolatos bevételeiket.