fidesz.hu főoldal
Hírek
Interjú
Publicisztika
Európai Unió
Mondatok
Ötven éve történik
2008. június 16., 06:58
Szinte a kivégzés másnapján megjelent a Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése című "tényfeltáró szakmunka" a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatalának kiadásában, mert a dolgozó nép gyors, pontos, szakszerű tájékoztatása már akkor is mindennél előbbre való volt. A kiadvány, a hírhedt "Fehér könyv" ötödik kötete oly sietve készült, hogy az sem lenne meglepő, ha az ítélet szövegét a szerkesztő (a közhiedelem szerint: Hollós Ervin) hamarabb kapta volna meg, mint maga Vida vérbíró, ezzel is gyorsítva a nyomdai átfutást.

Nem is olyan szép színes, igényes kivitelű, mint napjaink kormányzati propagandakiadványai, ráadásul nem is ingyen adták, hanem 7 jó magyar forintért, viszont a hazudozás intenzitása, aljassága, cinizmusa semmit nem változott fél évszázad alatt a politikai baloldalon. A per "dokumentumainak, bizonyítékainak" bemutatásával a szerzők nem az olvasókat akarták meggyőzni - 1957. május 1-je után nem izgatta többé a hatalmat, hogy az emberek mit hisznek el, s mit nem -, a közhangulatot kívánták felmérni, mondhatnák, tesztelték a népet, mennyire törték meg a gerincét, belesüppedt-e már a megalázottság közönyébe, vagy képes-e még felháborodni. Mit hisznek, két évvel a forradalom után, az nem számított, mit lehet velük megcsinálni, csak az volt az érdekes. A számításuk majdnem bevált, a '70-es, '80-as évekre az emberek többsége csont nélkül elhitte a könyv legvadabb, legbődületesebb állításait is. A szerzők, ha nem is örök érvényű, de egy emberöltőre számítva időtálló megállapításokat tettek, hiszen még 1989 tavaszán is az volt a hivatalos álláspont, hogy Nagy Imre és bűntársai éveken át szervezkedtek a néphatalom megdöntése céljából. Lehet, ezt a tételt már senki sem veszi komolyan, de a mártír miniszterelnök életútját és emlékét meghamisító, lejáratni szándékozó buzgalom egyáltalán nem hagyott alább. Pedig az újratemetés idején egy rövid időre életrevalónak tűnt a remény, hogy Nagy Imre személye körül olyan nemzeti egyetértés alakul ki, amely a politikai ellenfelek közötti eredményes együttműködésnek az alapja lehet. Délibáb volt, hamar szertefoszlott.

A forradalom örökségét vállaló, "rendszerváltott" társadalomban az együttműködés reményénél sokkal erőteljesebb érdek érvényesült. A forradalom eltipróinak és azok leszármazottainak privilégiumait kellett megőrizni, hogy a forradalom hagyatékából is ők markolhassák ki a dús részeket. Nagy Imrére hivatkozva legitimálták magukat, hiszen, ha élne, biztosan reformkommunista lenne, s aligha kétséges, a pufajkás kormányában is elfogadna valami stallumot... Számos egykori '56-os ma sem fogadja el Nagy Imrét. Nem tartják a forradalom miniszterelnökének, nem a forradalmárt, a hatalmat átmenteni akaró kommunistát látják benne, mártíromságát besorolják a kommunisták egymást akasztgató gyakorlatának sajnálatos epizódjai közé. Nem Nagy Imre tehet arról, hogy az utókor fiai képtelenek megbékélni egymással, s ezért belőle is bűnbakot faragnak. Egyesek nem hajlandók megbocsátani neki, hogy ártatlan áldozatává vált egy igazságszolgáltatási procedúrával álcázott politikai gyilkosságnak, mások meg hasznot akarnak húzni ebből a tényből, erkölcsi piedesztálra képzelve magukat, Nagy Imre sírját tapodva. A Tájékoztatási Hivatal gőzerővel működik.

(Ugró Miklós, Magyar Nemzet)