Romba döntött életmű

A bíró nem tesz igazságot, csak arra jó, hogy kihirdesse az ítéletet. Kiváltképp érvényes ez a rettegett Vidára, aki 1911-ben született, és szép kort megélve, 1990-ben (mivel következetes volt önmagával szemben is, pontosan november 7-re időzítve) költözött át a túlvilágra. Híresztelések szerint végső elkeseredésében maga vetett véget életének egy lőfegyverrel, miután a Kútvölgyi úti - Rózsa Ferencről elnevezett - munkásmozgalmi elfekvőben átvészelte az 1989-es nemzeti újratemetést övező, számára egyáltalán nem örvendetes napokat, majd pedig Kádár halálhírét. Végképp sokkolhatta Nagy Imrének és társainak 1989. júliusi rehabilitálása, ezzel az ő egész "életművét" döntötték romba. Nyilván akkoriban is az járhatott a fejében, ami élete vezérfonala volt: "A bírói hivatást nem hatalomként, hanem a szocialista Magyar Népköztársaság szolgálataként gyakoroltam." Ezt mondta nem sokkal halála előtt egy túlságosan is hosszúra sikeredett interjúban, amely sosem látott napvilágot. Az interjú nyomdai levonata azonban most lapunk birtokába jutott. Fedőlapján csak ennyi olvasható: "Hol van még példány? Úgy tűnik, nem fog megjelenni!" (A levonat 42. oldala hiányzik. Vajon mi állhatott rajta, hogy eleve el kellett tüntetni? Sohasem fogjuk megtudni.)

"Kommunista jogász voltam, jogászként gondolkodom ma nyugdíjasként is. Jogászként vizsgáltam akkor és ma is a per anyagát éppúgy, mint a felmentő határozatot, azzal a higgadtsággal, objektivitással, amely a több mint fél évszázados jogászi, illetve két évtizedes bírói gyakorlat során az ember vérébe ivódik. Nemcsak engem támadtak, hanem azt a társadalmi rendet is, amelynek elkötelezett híve vagyok" - összegezte élete alkonyán Vida. Aztán bezárt egy kiskaput: "Célom egy lehet: úgy vallani a múltról és benne a súlyos ítéletről, hogy a régi magyar esküforma szerint az igazat ne hamisítsam, a hamisat ne igazítsam." Milyen bölcs szavak, ugye?! Mindezt ezekkel a szenteskedő szavakkal toldja meg: "Ne sértsem a holtak emlékét, ne hánytorgassam fel a még élők magatartásbeli fonákságait."

Ki volt Vida Ferenc (mozgalmi nevén "Tunisz")? Jómódú csongrádi ügyvéd fia volt, a harmincas évek elején a cionista mozgalomhoz kötődött, 1934-ben Tel-Avivban lett a Palesztinai Kommunista Párt tagja. 1935 őszén tért vissza Magyarországra. 1936 telétől a fővárosban élt, ügyvédjelölt lett. 1942-ben, a nagy lebukások idején ezernyi társával együtt akadt horogra, életfogytiglanig tartó fegyházbüntetésre ítélte a Honvédvezérkar Főnökének Bírósága (az ügyész hat vádlottra kért halált, köztük rá és Schönherz Zoltánra is, az utóbbit kivégezték), különböző büntetés-végrehajtási intézetekben őrizték, majd átadták az SS-nek, megjárta Dachaut, Buchenwaldot, s csak 1945 áprilisában szabadult.

Jogászi pályáját ügyvédként kezdte 1945-ben, egyúttal az MKP fővárosi V. és XIII. kerületi szervezetének a titkára, majd a BM-ben tanácsos 1946 februárjától három éven át. Az MDP Központi Ellenőrző Bizottságában alosztályvezető, majd az Állami Ellenőrzési Központban osztályvezető. Az Igazságügyi Minisztériumban dolgozott. 1953 novemberétől 1972 végéig ítélkezett a Legfelsőbb Bíróságon, kollégiumvezető-helyettesként vonult nyugdíjba.

Évfolyamtársa volt Bibó István; Rajkhoz baráti érzelmek fűzték, s mint bevallja, a "Rajk-banda" tárgyalásának élő közvetítéséből egy hangot sem mulasztott volna el, és - mint utólag elismerte - elhitte minden mozzanatát.

Kádárral már az illegalitásban jól megértették egymást. Amikor szabadult, mondja Vida, "felkerestem, és bocsánatot kértem tőle, amiért elhittem az ellene felhozott vádakat. Utána találkoztunk néhányszor, de 1956. november 4. után már nem. Egyszóval, politikai eligazítást se tőle, se másoktól nem kaptam, arra nem is tartottam igényt. Az LB-n engem úgy ismertek, mint aki nem tűri el, hogy bárki is illetéktelenül befolyásolja. A Nagy Imre-ügy titkos volta miatt még azt a segítséget sem vehettem igénybe, ami az akkori LB általános gyakorlata volt. Az tény, hogy az eldöntendő jogi problémákat az egységes gyakorlat céljából megvitattuk, s ebből mindannyian sokat tanultunk, csiszolódott álláspontunk."

Aztán mint szög a fában, úgy kapaszkodott meg fejében a kicsírázásra váró gyönyörű gondolat: "A szocialista forradalom győzelme után a proletárdiktatúrában hazugsággal osztályharcot vívni nem lehet." (Vajon van ennek napjainkhoz is szóló tanulsága?)

Midőn Erdei Ferenc lett az első Nagy Imre-kormány igazságügy-minisztere, Vida visszaemlékezve sem titkolja: "Elmondtam neki az ítélkezés kézi irányításáról (telefonok) szerzett tapasztalatomat és azt, nem hiszem, hogy kötelességmegtagadásommal ez a módszer megszűnt volna."

Előzetes alsóbírói gyakorlat nélkül 1953-ban "ejtőernyősként" választották az LB bírájává. "Sohasem voltam öntelt, beképzelt ember. Minden új feladatnál gyötört képességeim szerény voltának tudata. De annyi kisebbségi érzést sohasem kellett leküzdenem, mint amikor ezt a hivatást a legmagasabb szinten kellett gyakorolnom" - panaszkodott, de persze már a rendszerváltás után, elismerve azt is, hogy az elhajlások idején maga is hajladozott balra is, jobbra is.

Vesszőparipája, talán rögeszméje és amolyan túlélő mentőmellénye volt Babits Húsvét előtt című verse. "Testvérek, ha túl leszünk, / sohse nézzünk hátra! / Ki a bűnös, ne kérdjük, / ültessünk virágot, / szeressük és megértsük / az egész világot: / egyik rész a munkára, / másik temetésre: / adjon Isten bort, buzát, / bort a feledésre!" Így élt egész életében.

De azon sokat rágódott, hogy miért válhatott a Nagy Imre-újratemetés általános politikai rehabilitációvá. "Soroltam magamban is: miért vált egy olyan kegyeleti aktus, amelyet a család és a közvetlen hozzátartozók jelenlétében a nagyközönség kizárásával szoktak elvégezni, a »nemzeti megbékélés napjává« a jogi rehabilitálás előtt. Ráadásul olyan politikai aktussá, amelyet az egész világ tömegkommunikációs apparátusai szenzációként tálaltak, s amelyen az Országgyűlés elnöke és a kormány hivatalosan képviseltette magát."

Krími edzőtáborban

Tudvalevő, hogy Vida annak idején, mint Pilátus a credóba, úgy csöppent az 1957-ben elkezdett, majd végkimenetelét 1958 nyarára időzített Nagy Imre-perbe: eredetileg Radó Zoltán volt a kiszemelt (ideális) jelölt, ám miután betegsége miatt meg kellett szakítani a pert (a Honvéd Kórházban kezelték szívtrombózissal), Biszku Béla jóváhagyásával Vida lépett a helyére, igaz, csak hónapokkal később. (Noha Mecsér József, aki jórészt vidéki perek végére tett pontot, de ő ítélkezett a csepeli munkástanácsos Nagy Elek és társai perében is, és Borbély János, aki hatvankét '56-os túlvilágra küldésével büszkélkedhetett érdemei felsorolásakor, szintén potenciális jelöltként szerepelt a jelöltek listáján.)

A Nagy Imre-per bírójának neve csupán a rendszerváltás hajnalán, 1989 elején vált a közvélemény számára is ismertté, annak ellenére, hogy számos hírhedett, sokat emlegetett bírósági ügy fűződik személyéhez: Déry Tibor, Erdős Péter, Haraszti Sándor, Kardos László, Lőcsei Pál, Mérei Ferenc, Zsámboki Zoltán; a Corvin közi felkelők első fegyveres parancsnoka, Iván Kovács László, a csepeli felkelők, Szente Károly és társai, utóbbiban hat végrehajtott halálos ítélettel. Vida elvtárs jó elvtárs volt.

Az LB-n megmaradt szabadságos papírokból ki lehetett silabizálni, hogy a Nagy Imre és társai elleni 1958. júniusi perre ráhangolandó, jutalomutazásra mehetett a Krímbe, a Szovjetunió gondoskodó vendégszeretetét élvezve. Az iratok alapján az is rekonstruálható, hogy nagy valószínűséggel nem véletlenül éppen akkor hullott ölébe ez a gondtalan nyaralás. Mai szemmel nézve számos más jele is volt annak, ha pitiáner előnyökkel is, de mindig a tenyerén hordozta a rendszer mint feltétlen kiszolgálóját. Vida élete végéig rendkívül hálás volt mindezért.

"Nem tudtam, hová temették el őket. Amikor először hallottam a 301-es parcelláról, megdöbbentem, hogy egyáltalán létezhet ilyen" - mondja az említett interjúban Vida, noha jól kellett ismernie a gyakorlatot. Magyarországon évtizedekig elfogadott volt, hogy a kivégzés után nem adják ki a tetemet a hozzátartozóknak.

De általában véve is erősen megkérdőjelezhető az interjú tartalma, sok-sok ferdítés, valótlanság mosódott össze az agg Vida Ferenc emlékezetében az amúgy meg tudatosan félremagyarázott tényekkel. Miközben meglepő alapossággal építi fel gondolatmenetét, furcsa megnyilatkozásokra ragadtatja magát. "A bírónak az a feladata, hogy ítéleti tényként csak azt állapítsa meg, ami a tárgyaláson »bírói bizonyossággal« megállapítható. A bírónak a közéletben való részvétele megszilárdítja ebbéli elszántságát. Mint az élet ismerője, nem válhat könyökvédős hivatalnokká, ismernie kell a közéletet."

Az öregember azonban nem volt ütődött, nem tompult el élete lejtmenetében sem, sőt. Meglepően jól vágott az esze, ez leginkább talán csúsztatásaiban, a tények összemosásában nyilvánult meg. "A Legfelsőbb Bíróságé az érdem, hogy hivatása magaslatán, az alkotmányban előírt kötelességét teljesítve, ezeket a tendenciákat elvileg is leküzdötte, nem engedte sem az ellenforradalmi események összefüggéseitől absztrahált, sem a feltételezésekre alapított felelősségre vonást, kiküszöbölte az ítélkezés aránytalanságát és az ítéletek törvényességével összeegyeztethetetlen objektív eredményfelelősség érvényesülését." Majd egy elszólás következik: "Az LB eme irányítását az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának az ellenforradalom okairól és előzményeiről hozott határozatára alapozhatta." Más helyütt: "Ezt a »pacsirtát« pedig már csak azért sem ítélhették Magyarországon halálra, mert nálunk húsz éven aluliakat - bármit tettek is - nem lehet kivégezni, és annak betartatására, hogy húsz éven aluli személyt magyar bíróság ne ítéljen halálra, az LB különös gonddal ügyelt. Emlékszem, bírói elvétés folytán ilyen egy esetben történt, de 24 órán belül ezt az ítéletet - mint törvénysértőt - az LB megsemmisítette." Kár, hogy az 1959-ben 18 évesen kivégzett Mansfeld Péter erről mit sem tudott.

Mossa kezét, de véres

Az MSZMP 1957. június 30-i országos értekezletén hozott határozata azt javasolta, "érvényesüljön a kérlelhetetlenség a bűncselekményeket elkövetett és a népi hatalom ellen 1956. november 4. után is aktívan harcoló ellenséggel szemben". Vidának nem kellett vezérfonal, hogy ne bizonyuljon méltatlannak a párt elveihez. A forradalmat követő megtorlásban húsz embert juttatott hóhérkézre (de így sem jutott neki "dobogós hely" a vérbírák sorában), köztük a Nagy Imre és társai perében az elkülönített eljárásban a végig tagadó Szilágyi Józsefet (1958 áprilisában), majd Nagy Imre kormányfőt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót. Őket éppen ötven esztendeje, 1958. június 16. hétfőjén végezték ki.

"Esküm a fennálló alkotmányos államrend védelmére, az érvényben lévő törvények és az azok megszegése miatti szankciók kiszabására kötelezett. Nincs az az államrend, amely engedné, büntetlenül hagyná a saját maga felforgatására, megdöntésére irányuló kísérleteket, akciókat, szervezkedéseket, kivált a fegyvereseket" - jelenti ki Vida. Valamint azt is: "Nem valami ellen, hanem valamiért harcolok az utolsó leheletemig." Nem rejtette véka alá meggyőződését, hogy "a 236 halálraítélt - akinek a nevét 1989. június 16-án, a »megbékélés« ünnepi aktusán felolvasták - túlnyomó többsége csoportosan és különös kegyetlenséggel személyes motívumok nélkül kínzott halálra embereket". (Minderre a riporternek egyetlen ellenvetése sem volt.)

Nagy Imrét június 16-án 5 óra 9 perckor, Gimes Miklóst 5 óra 14 perckor, Maléter Pált 5 óra 24 perckor végezték ki. Az ítéletet Bogár János hajtotta végre; Nagy Imréék kivégzésénél Csúcs Mátyás és Fülöp István voltak a segédei. A kivégzésen részt vett Szabó Ernő börtönorvos és Kelemen Endre bírósági orvos, az országos bv-parancsnokságot Tihanyi Miklós képviselte.

Ez volt Vida Ferenc pályájának betetőzése, élete legfontosabb napja. Ő ezért jött a világra.

Plusz egy kivégzett

Az újratemetés óta is alig esett róla szó, hogy június 16-án végezték ki a 39 esztendős újpesti nemzetőrt, Gábor Pétert is. 1957. november 9-én tartóztatták le, első fokon a Fővárosi Bíróság Kisrákói Gyula vezette tanácsa szervezkedésben való részvétel és egyéb vádak alapján 12 évi és 6 hónapi börtönbüntetésre ítélte 1958. március 10-én. Ezt a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vágó Tibor (kilenc halálos ítélet, köztük Mansfeld Péter pere, akit kilenc nappal 18. születésnapja után, március 21-én végezték ki 1959-ben) elnökletével súlyosbította halálos ítéletre 1958. június 12-én. Gábor Péterrel június 16-án 7 óra 27 perckor végzett a hóhér.