A Világgazdaság tegnapi cikke szerint márciusban Magyarországon 322,9 milliárd forintnyi folyószámlahitelt görgetett maga előtt a lakosság, ami negyven százalékkal nagyobb tétel az egy évvel korábbinál. Ha a fenti adósságot egyszerre kellene visszafizetni, 2,6 millió munkavállaló egyhavi nettó átlagbére menne rá. Mivel a folyószámlahitelek keretét általában a befolyó rendszeres havi jövedelem duplájánál szokták meghúzni, kitűnik, hogy nagyjából 1,3 millió embert érint a probléma. Ennyien vannak ma Magyarországon nagyon nagy bajban, egyéb segítség nélkül. Adófizető állampolgárok, akik nemhogy félrerakni nem tudnak, hanem kénytelenek előre elkölteni a fizetésüket.

Én nem tudom, hogy ha ennyi munkavállaló ül nyakig az anyagi kulimászban, az szigorúan szociológiai értelemben szociális válság-e, vagy sem, de annyit bizonyosan nyilvánvalóvá tesz, mekkora hazugság az a mostanában mindenfelől szivárgó üzenet, miszerint a komoly baj elmúlt, túl vagyunk a legrosszabbon, és most már, de ezúttal tényleg, nem fog többet fájni, sőt, hála a kormánynak, már most sem fáj. A folyószámlahitelek gyarapodása ugyanis nem hozta magával a fogyasztás növekedését, de még a fogyasztás csökkenését sem tudta megállítani. Nem javaink gyarapítására kell a hitel, hanem hogy bármi áron megpróbáljuk magunkat szinten tartani. Hó végi bevásárlásra, ruhára, orvosra, lyukak tömögetésére megy el a bank pénze, ami több mint valószínűtlenné teszi azt a kormány közeli szájakból szintén egyre gyakrabban felbukkanó szólamot is, hogy a válság csupán az ellenzék propagandaszótárában létezik. Na meg az olyan eszmefuttatásokat, mert ilyenek is akadnak, főleg internetes fórumokon, amelyek szerint csupán a Fidesz felelőtlen riogatásai miatt jutottunk oda, hogy az emberek az objektív valóságot fel nem ismerhetik, és ezért érzik magukat rosszul a bőrükben. Mintha Hegel után most Marxot igyekeznének a feje tetejéről a talpára állítani, mondván, mégsem a lét határozza meg a tudatot, ahogy eddig hallottuk, hanem a tudat a létet...

A napi hírfolyam nemcsak célzatos üzengetésekkel, hanem konkrét fenyegetésekkel is tele van mostanában. Az árak viharos gyorsasággal emelkednek világszerte - nálunk éppen holnap drágul ismét az üzemanyag -, s az infláció kisöpri a pénzt az emberek zsebéből. A miénknél boldogabb országokban is már tüntetésekkel, utcai megmozdulásokkal jelzik a polgárok, hogy elegük van a kiszolgáltatottságból, és igenis elvárják a kormánytól, hogy csináljon valamit. Idehaza még egyetlen társadalmi csoport sem adott komolyabb nyomatékot követeléseinek, de ha a kormány továbbra is csak kommunikációval és hárítással igyekszik elkendőzni a bajt, erre is biztosan sor kerül. Tárgyalgatnak ugyan - például a fuvarozókkal -, de a kisebbségben vergődő szocialisták szemlátomást inkább abban bíznak, hogy Magyarországon még messze van a tűréshatár, így bőven van idejük lépni. Csakhogy a tűréshatár nagyjából ott kezdődik, ahol a folyószámlahitelek véget érnek. Az őrült tempójú drágulást és a kilátástalanságot ideig-óráig ki lehet védekezni azzal, hogy előre költjük el két- vagy akár háromhavi fizetésünket, de négy hónapnyi kölcsönt már nem fog adni a bank.